USA X. Hálaadás napi vacsora Lee Konitz és Charles Gayle társaságában

Utolsó amerikai napjaimban igazi meglepetés ért: november 28-án Thanksgiving dinner-re hívott az Ausztriából tíz éve Harlembe települt Andreas Scherrer impresszárió (Company of Heaven) és felesége, Judith Insell brácsaművész. 

A 152. utca, a St. Nicholas és az Amsterdam Avenue között. Más néven a Harlem Dance Theater utcája. Ez már az igazi Harlem. A 145. utcánál szálltam ki a földalattiból, a World Trade Centertől a sok kilométeres távolságot félóra alatt teszi meg az expressz. Kívülről impozáns lakóház, negyedik emelet, szűk lépcsőház, emeletenként négy lakás, lift nincs. A lakásban hosszú, keskeny folyosó, amiből a szobák és a terek nyílnak. Velem szinte egy időben érkezett egy idős, vékony, ismerősnek tűnő fekete ember, akiről utóbb kiderült, hogy Charles Gayle szaxofonos. Bementünk a nappaliba, ahol Lee Konitz szaxofonos és George Schuller dobos fogadott.

Charles Gayle, Lee Konitz, Andreas Scherrer, George Schuller

Ez volt aztán a meglepetés. Eredetileg úgy gondoltam, hogy Andreas feleségével készítek interjút, mert három hónapos amerikai tartózkodásom során alig találkoztam fekete muzsikussal. De mindjárt nyilvánvaló lett, hogy ez nem jó alkalom az elmélyült beszélgetésre. Arról nem volt tudomásom, hogy kik vesznek még részt az összejövetelen.

Lee és George a TV előtt ültek; a hálaadás napi, híres Macy’s parádét adták ismétlésből, sok popsztárral, akik bőszen tátogtak a zenére. A 85 éves Lee, aki a 86. utcában lakik, megjegyezte, hogy délelőtt kiment a felvonulást nézni, de olyan tömeg volt, hogy nem tudott közel férkőzni. Most pótolta. Felemlítettem neki, hogy jó tíz éve New Orleansban a Mardi Gras karneválon sok kétágú létrát láttam az út szélén, amire felülve az emberek kényelmesen bámulták a parádét. Nem mondanám, hogy vevő volt az ötletre, mindenesetre a sűrűn következő reklámoknál mindig lekapcsoltatta a hangot.

Arra is utaltam, hogy húsz éve már találkoztunk; bár elképzelhető, hogy ez bennem mélyebb nyomot hagyott. 1994 táján Londonban Zoller Attilával és Don Friedman-nel játszott, a koncert után az öltözőben kerestem meg őket, elsősorban egykori honfitársunk miatt. Mondta, emlékszik a turnéra.

Kérdeztem, hogy tetszett neki most Budapest, a koncert helyszíne, amire tömören annyit válaszolt: minden rendben volt. Arról is tudakozódtam, hogy mennyit játszik mostanában. Nem sokat, mondta. Andreas közvetítésével kilencnapos turnét teljesített, két spanyol város, London, Bécs és Budapest, a fellépések között pihenőkkel. Nem aktivizálta magát a beszélgetésekben, látszott, hogy még nem tette túl magát az utazás és az időeltolódás okozta fáradtságon.

George-nak, aki Gunther Schuller neves jazztörténész és muzsikus fia és többek között Joe Lovano korábbi lemezein is szerepelt, elmondtam, hogy bőgős testvérét, Ed-et a 80-as években Budapesten Paul Motian kvintettjével hallottam Joe Lovano, Jim Pepper és Bill Frisell társaságában. „That was a great band” – nyugtázta örömmel.

Egyébként un. „small talk” folyt, néhányszor engem is kérdeztek, hogy honnan vagyok, mit csinálok stb. Az elkerülhetetlen baseball témánál szóba jött, hogy Magyarország melyik sportágban kiemelkedő. Soroltam az olimpiai érmeket. Jó érzés volt tudni, hogy ebben leköröztük Ausztriát.

Hamar kiderült, hogy a két szaxofonos nem ismeri egymást. Időnként folyt némi puhatolózó beszélgetés köztük, de különösebb eredmény nélkül. Lee egy általa régen ismert zongorista-feleségről érdeklődött, akinek szaxofonos volt a férje, de Gayle szavaiból kiderült, hogy nem róluk van szó, jóllehet annak idején az ő felesége is zongorázott. A vacsoránál Lee szóba hozta az alkoholt, mármint, hogy Gayle, mint oly sok jazzmuzsikus, rabja volt-e valamikor, mivel most narancslevet iszik, de ő azt válaszolta, hogy soha. Mint mondta, nem sikerült ráéreznie a bor ízére, néha ivott egy kis sört, mert az lazább ital. Lee megjegyezte, hogy ő sem tartozott az ivók közé. A sültekhez persze kért egy kis vörös bort, amit a házigazda szívesen teljesített osztrák készletéből.

Valahogy szóba került Woody Allen is, aki tudvalevőleg heti rendszerességgel játszik dixieland jazzt egy hotelban, és mint hírlik, naponta két órát gyakorol a klarinéton. Erre Lee megjegyezte: nem emlékszik, hogy mikor foglalkozott ennyit a hangszerével.

Közben a vendéglátók sütöttek-főztek, az estebéd 5 órára lett kész. Tányérjaival mindenki a konyhába vándorolt, hogy a bőséges kínálatból válasszon. Pulyka, sonka, sült hús, sajtos makaróni, krumplipüré (mennyire emelkedettebben hangzik: smashed potato!), szószok. Leültünk vacsorázni. Látszott, hogy mindenki túl sokat szedett, mire Andreas közölte: hálaadáskor ez már csak így van, nem kell mindent elfogyasztani. Egy idő után Lee felállt, hogy tüzel a belseje, a nappaliban lepihent, és pár percre elaludt.

Hasonló találkozók alkalmával is volt olyan érzésem, hogy léteznek muzsikusok, akik nem feltétlenül igyekeznek a világ összes információját beszerezni. Élik a maguk életét, a zenéjükre összpontosítanak, miközben millió esemény történik körülöttük. De ez így van rendjén, ha másra figyelnének, nem születnének eredeti és egyedi megnyilvánulások a Földön.

A vacsora alatt megérkezett egy kubai muzsikusokat is menedzselő impresszárió hölgy, aki életet vitt a laza társalgásba. Elsősorban klasszikus zenével foglalkozik, többször járt Magyarországon is. Lee a bemutatkozáskor Leonként nevezte meg magát; mint tréfásan közölte, egyesek olykor így szólítják.

Lee Konitz

Következett volna a desszert, de mivel 7 órakor a Lower East Side-on találkozóm volt Matthew Shipp zongoristával, nem tudtam megvárni a folytatást. Végül még a kamera elé álltunk Lee-vel, aki kijelentette, hogy nem szereti a vakuzást. Javasoltam, tegye fel a napszemüvegét, amit addig azért viselt, mert a rendeset otthon felejtette. Úgy tett, én pedig igazítottam a kissé megtekeredett nadrágtartóján. Búcsúzóul minden jót kívánt, és úgy tűnt, mintha szeretett volna még mondani valamit.

(jazzma.hu, 2013)