USA XII. Búcsú Amerikától, avagy a nagy jazzkaland vége
Három jazzhónap a műfaj őshazájában – olyan ajándék ez, amely csak egyszer adatik meg az életben. Igyekeztem kihasználni a lehetőséget: Fulbright-ösztöndíjam hozadéka több bőröndnyi ismeret, élmény, tapasztalat, csak győzzem számba venni és feldolgozni őket. Időm nagyobbik részét Newarkban, az Institute of Jazz Studies archívumban töltöttem segítőkész kollégák és sok ezer lemez társaságában. Hetenként többször utaztam New Yorkba koncertekre, találkozókra; jártam Bostonban, New Orleansban, Saint Louisban; ötvenórányi beszélgetést rögzítettem szakmabeliekkel, és legalább százötven zenészt hallottam játszani. Az utolsó fejezetben fotóim segítségével olyan helyszíneket és eseményeket idézek fel, amelyekről eddig nem esett szó a jazzma.hu-n megjelent beszámolókban.
Barry Harris és Sheila Jordan. Az 54. utca és a Lexington Avenue sarkán található Szent Péter templom a manhattani jazzélet fontos helyszíne, ahol jazzmiséket, koncerteket, köszöntéseket és megemlékezéseket tartanak. A két veterán muzsikus tiszteletére rendezett eseményen este 7 órától hajnali háromig mintegy 70 muzsikus lépett fel, köztük olyan nevek, mint Bob Stewart (tuba), Don Byron (basszusklarinét), Cameron Brown (bőgő), Ray Drummond (dob), Jay Clayton (ének). Maguk az ünnepeltek is zenéltek, főképp a 85 éves Sheila Jordan bizonyította, hogy az igazi jazz nem ismer korhatárt.
Chris Potter kiemelt koncerten, a Jazz at Lincoln Center Allen termében. Új, nagy lélegzetű kompozíciók megszokott muzsikustársai és egy vonósnégyes közreműködésével. Siker, utána dedikálás. Jelen van a család is. A Wynton Marsalis művészeti irányításával működő JALC a New York-i jazz-szcéna legjelentősebb, évente 43 millió dollár állami támogatást élvező, bár konzervatív irányultsága miatt viták kereszttüzében álló intézménye. Három terme van, a Rose Theater, az Allen Room és a Dizzy’s Club Coca Cola. Az Allen Room arénaszerű terem, hatalmas üvegfala pazar kilátást enged a Central Parkra és az 59. utca fényektől villódzó forgalmára.
Németh Ferenc a Jazz Galleryben. Amerikában maradt hazánkfia rendesen megél a zenélésből, de legkevesebbszer éppen New Yorkban játszik. Szép sikerrel zárult, oldott hangulatú lemezbemutató koncertjét kb. huszonöten hallgattuk. S egy titok, ami talán nem is az: sok amerikai jazzformáció alapja a közös egyetemi, főiskolai háttér, amit ez esetben Javier Vercher és Lionel Loueke testesített meg. A képen nem látszik a negyedik közreműködő, Kevin Hayes zongorista.
John Zorn. A New York-i média egész szeptemberben azzal volt tele, hogy a neves szaxofonos-zeneszerző hatvan éves. Egy teljes napon át hangzottak fel különböző műfajokban alkotott művei a Metropolitan múzeumban. Klubja, a kívülről jelöletlen Stone arról nevezetes, hogy a heti programot mindig más muzsikus állítja össze. Ott jártamkor egy alkalmi együttes (két gitár, basszusgitár, dob) a mester avant-rock szerzeményeit adta elő hallójáratokat megviselő hangerővel.
A Stone-tól félórás gyaloglás a Lower East Side-on a legendás Downtown Music Gallery. A pincében található, szerény külsejű CD-bolt az avantgárd kortárs- és jazz-zene New York-i Mekkája, ahol vasárnap esténként kamarakoncerteket rendeznek. Nekem egy japán vokalista hölgy és egy a francia bőgős háromnegyed órás szabad improvizációját volt szerencsém meghallgatni két másik érdeklődő társaságában. Az ügyeletes eladó elégedetten nyugtázta a produkció sikerét.
Jazz Standard. A legtöbbször itt fordultam meg, Warren Wolf, Rudresh Mahanthappa, a Maria Schneider Big Band és (a képen) a Dave Douglas Quintet koncertjét hallgatva. A klub rokonszenves műsorpolitikát folytat: jóllehet üzleti alapon működik, a nagynevű muzsikusokon kívül feltörekvő tehetségeknek is teret ad. A többször trombitakirálynak választott Douglas jó hangulatban, remek formában játszott, oldalán az ígéretes jövő előtt álló Jon Irabagon szaxofonossal. Még azt is megengedte, hogy a színpad előtt ülve az első tíz percben fotózzam. A végén megjegyezte: úgy látta, tetszett a műsor. Jól érzékelte: lábam végig verte az ütemet.
Egy másik fontos hely, a Smalls. Amatőr steptáncbemutató az esti koncert előtt. Kisméretű, fali tükrök vizuális hatásával tágított bár, amely a fő programot követő jam session-ök révén különleges vonzerővel bír a manhattani éjszakában. Ide még lejárnak a muzsikusok ismerkedni, kötetlenül zenélni. Kihalófélben lévő szokás ez a szigorú alkotói programok, bonyolult kompozíciók korában.
A Village Vanguard. Talán a leghíresebb klub, megannyi történelmi felvétel meglepően kisméretű helyszíne. A tulajdonos, Max Gordon halála óta felesége, a kilencedik évtizedében járó Lorraine viszi tovább a zászlót. Alive at the Village Vanguard: My Life In and Out of Jazz Time című, 2006-ban megjelent könyvében férjének, a klubnak és természetesen saját magának is emléket állít.
Francois Zalacain, a független Sunnyside lemezcég tulajdonosa. Franciaországból származó baszk üzletember, aki az IBM-nél betöltött állását 1982-ben cserélte fel a lemezkiadással. A muzsikusok kiválasztásában a saját orra után megy, időnként olyanok felvételeinek kiadását is vállalja, akik biztos ráfizetéssel járnak. Magyar művész is van a Sunnyside listáján: a Bostonban tanító Gárdonyi Lászlónak két-három évenként jelenik meg új lemeze.
A jazz népszerűsítésében nélkülözhetetlen szerepet játszanak az egyre kisebb számban működő jazzrádiók. A keleti part legfontosabb intézménye a newarki székhelyű WBGO. Az interneten is elérhető adó professzionális alapon működő, nonprofit vállalkozás komoly hírszerkesztőséggel. Külső programjaik között gyermekeknek szervezett koncertsorozatok és élő jazz-zenét szolgáltató hajóutak is vannak. Vezető munkatársaik egyike a néhai Rahsaan Roland Kirk felesége. A képen pózoló Michael Bourne műsorvezető a Down Beat külső munkatársa, és mellesleg színikritikákat is ír.
National Jazz Museum in Harlem. A feketék lakta városrész jazzhagyományait őrző, 1995-ben létrehozott intézmény a keleti 126. utca egyik bérházában. Keskeny lépcső vezet fel az első emeletre, a három irodából és egy nagyobb teremből álló lakásba, ami koncertek, de inkább (interneten is közvetített) beszélgetések, előadások helyszíne. Igazgatója Loren Schoenberg szaxofonos, jazztörténész. A Katrina hurrikán pusztítása után New Orleansban játszódó Treme című tévésorozat egyik alkotójával, Eric Overmeyerrel folytatott beszélgetésre kb. tizenöt érdeklődő volt kíváncsi. A házigazda a várost jól ismerő Larry Blumenfeld újságíró volt.
És az utolsó kép az utolsó napról. A szerző, azaz jómagam Willie „The Lion” Smith jól ismert kalapjával. A felvétel az Institute of Jazz Studies gyűjteményi raktárában készült, Tad Hershorn kollégám – most már mondhatom: barátom – azonban megfelelőbb háttérnek gondolta a híres harlemi Apollo színházat, ahova mindjárt át is telepített a photoshop segítségével. Kezembe foghattam még Ben Webster, Lester Young és Don Byas szaxofonját, Cootie Williams trombitáját, Gerry Mulligan Down Beat-díját – és a repülőjegyemet, amivel három hónap után elhagytam az Egyesült Államok földjét.
(jazzma, 2013)