Verecke híres útján

Ha valaki meg akarja tudni, hol van Európa határa, utazzon el Kárpátaljára. A soknemzetisé­gű, egykor Magyarországhoz tartozó, virágzó terület mára a pusztulás és a nyomor meg­döbbentő jeleit viseli magán. Az utak kátyúkkal tele, szür­keség, por mindenütt, a köz­épületek és -területek elhanya­golt állapotban, az üzletek és a vendéglátóhelyek kiábrándító igénytelenségről árulkodnak, az utcákon kéregető koldusok akaszkodnak az idegenre. A szovjet típusú szocializmus megalapozta a térség jövőjét.

Vereckére Kárpátalján át vezet az út. A táj semmiről nem tehet. Arra megyünk, amerről őseink jöttek, lelkünk magasztos érzésekkel tele, ám gondolatainkat nem a gyö­nyörű panoráma, hanem a ci­vilizáció alattiság elszomorító látványa köti le. Július 20-a, szombat van. A magyar kormány száz éve ép­pen ezen a napon állított oszlo­pot az ezer évvel korábban le­zajlott honfoglalás emlékének. Alsóvereckétől tovább romlik az út minősége, az au­tóbusz lépésben veszi a kátyú­kat és a kanyarokat. Ez itt a vi­lág vége, állapítjuk meg ma­gunkban, holott ez a kárpát-­medencei magyar világ kezde­te. Vajon mit érezhetett az első honfoglaló, amikor felkapta­tott a hágóra, és lenézett az alant elterülő hegyoldalakra?

Ma sem járnak itt mások, csak magyarok. A hágón az első, szembetűnő emelvény egy itt felejtett Lenin-emlékmű, ve­le átellenben egy félbehagyott építkezés (szálloda lett volna), kicsit odébb a moszkvai olim­pia előtt felkészülésre hasz­nált, azóta pusztulásra ítélt motel. No, és egy hucul pász­tor szobra.

Észak felől hatalmas felhő jelenik meg, pillanatokon be­lül zivatar áztatja a vidéket. Tétovázunk, vajon a sárten­gerben vállalkozzunk-e a jó fél kilométeres útra, amely az augusztus 15-én avatandó millecentenáriumi emlékmű­höz vezet. Az eső, amilyen hir­telen jött, olyan hamar eláll, így elindulunk a szekérúton. A hegygerincen magasodó dombról lélegzetállító látvány tárul elénk: hegyek karéjával szegélyezett, falvakkal, széna­kazlakkal, kaszálókkal színe­zett igéző szépségű medence.

Innen nem lehetett vissza­fordulni.

Lehetne belőle nemzeti zarándokhely. Méltán választot­ta ezt a pontot a leendő emlék­műnek a Magyarok Világszövetsége és a Kárpátaljai Ma­gyarok Kulturális Szövetsége. A területet ötezer dollárért vá­sárolták meg, az építkezés az ukrán kormány engedélyével jó időben elkezdődött, ám a minap karhatalmisták és civi­lek jelentek meg, és letiltották a munkát. A mű tervezője Matl Péter. Szerencsénk van: a helyszínen találjuk testvérét, Matl Miklós munkavezetőt és édesapjukat, Matl Ottó kivite­lezőt.

Kérdéseinkre keserűen panaszolják, hogy a RUH uk­rán nacionalista mozgalom és más környékbeli félkatonai erők érték el a drasztikus köz­beavatkozást. A szomszédos falvak lakói örömmel fogad­ták volna az emlékművet, ám a gőzös nemzeti érzületek megakadályozni látszanak az augusztus 15-iki avatást. Hogy mi történik addig, azt senki nem sejti. Ünnepség magyarországi résztvevőkkel mindenképpen lesz – de, hogy emlékmű is lesz-e, azt a magyarok istene sem tudná megmondani.

Mégis – néhányszáz méternyire magyar jelre akadunk. Az őshazából a Duna-Tisza közére tartó lovas túra résztvevői alig egy órája indultak vereckei állomásukról tovább. Útjuk emlékét frissen emelt kopjafa őrzi. Állunk a tövében, és énekelni kezdünk:

„Megbűnhődte már e nép…”

(Hajdú-bihari Nap, 1996)