Charlie Hunter: The Return of the Candyman
Bizonyára vannak olyanok, akik jól ismerik Charlie Hunter nevét, és figyelemmel kísérték eddigi pályafutását - nekem ez az első találkozásom zenéjével. Az amerikai gitáros az utóbbi öt év "terméke", a Blue Note kiadónál sorrendben ez a negyedik (egészében ötödik) CD-je. Az életrajzi ismertető szerint Hunter a 90-es években a San Francisco-i öböl nu-jazzének (talán egyszer majd kiderül, hogy ez mit takar) központi alakja volt, akire 1993-ban a "Charlie Hunter Trio" című lemeze alapján figyelt fel a Blue Note. A neves cégnél azóta "Bing, Bing, Bing!", "Ready...Set...Shango" és legutóbb "Natty Dread" címmel jelentek meg CD-i. Mindezzel párhuzamosan vezette a T. J. Kirk nevű, három gitár és dob felállású – Thelonious Monk, James Brown és Rahsaan Roland Kirk szerzeményeit feldolgozó – együttest, amellyel két lemezt készített a Warner gondozásában. A korábban a kaliforniai Berkeley-ben élt gitáros ismeri a régi latin mondást, hogy minden út Rómába vezet: nyugati parti otthonát nemrégiben brooklynira cserélte fel, így közelebb került a tűzhöz és az újabb felvételek lehetőségéhez. Biztosak lehetünk abban, hogy nem utoljára hallottunk róla.
A kiadó napjaink legjobb "groove" zenekarának nevezi Hunter Pound for Pound nevű együttesét. (A kifejezéssel kapcsolatos megjegyzés: jó volna, ha a Gramofon élen járna a zenei szótárban egyre inkább elburjánzó amerikai elnevezések – groove, sound, track, multiinstumentalista – magyar változatainak meghonosításában.) A hangzatos minősítés a zene ritmikus alapjait szolgáltató basszus és dob feszes, "dögös" összjátékát hivatott értékelni. Hunter zenéje nem a jazz-rockból eredeztethető, főleg fehér muzsikusok által művelt fúzió nyomvonalát követi, hanem a fekete popkultúra és a jazz kereszteződéséből létrejött funky és hip-hop stílusokba illeszkedik. A "The Return of the Candyman" tizenhárom száma keményen megütött, a kettőt és a négyet hangsúlyozó, esetenként aszimmetrikus és poliritmikus ütősalapokra épül, s ebből a hipnotikusan áradó ritmusfolyamból emelkednek ki a gitár és a vibrafon szólói. Erre a zenére nem a bonyolult témák, a rafinált hangszerelési megoldások, mégcsak nem is a technikai vagy hangzásbeli újítások a jellemzőek; a hangsúly az erőteljes ritmuson és a témákat kibontó rögtönzéseken van. Hunter célja - Miles Davis egykori szándékaihoz hasonlóan - az lehetett, hogy a jazznek az improvizitásban és a spontaneitásban rejlő értékeit a mai tömegzenék ritmikai és hangzásbeli környezetébe illesztve újra széles körben elfogadható, táncolásra is alkalmas zenét hozzon létre.
A CD szerkezete rendhagyó: az egyéni megnyilatkozásoknak teret adó hosszabb, négy-hét perces darabok sorát, afféle közjátékként, fél-másfél perces, elúszó "zeneminták" szakítják meg. Ugyancsak nem mindennapi eszköz Hunter nyolchúros gitárja, amellyel a basszusalapot hozza, a vibrafon rögtönzései közben az olykor orgonahangszerű akkordikus kíséretet ellátja, és a bluesban gyökerező, gördülékeny, többnyire motivikusan építkező szólóit elővezeti. A vibrafon sem szokványos hangszerpárosításként kapott helyet az együttesben. A végig nagy intenzitással játszó Stefon Harrist – aki saját lemezével az idén debütál majd a kiadónál – a Blue Note ajánlotta a hangszert sokoldalúsága és hangszínbeli gazdagsága miatt választó Hunter figyelmébe. Jó érzékkel tették, a két muzsikus stilárisan teljes összhangban álló, egymást invenciózusan kiegészítő, minden harsányságtól mentes kamarajátéka a lemez értéke. A kötött ritmusok és jazzes rögtönzéseik közötti termékeny feszültség létrejöttében nagy szerepe van eredendő muzikalitásuknak, a játékon átsütő felszabadultságuknak. Teljesítményük azok figyelmére is számot tarthat, akik más irányban képzelik el a jazz fejlődésének útját.
* * *
(Gramofon, 1998/5)