Charly Byrd: For Louis

Charlie Byrdnek két érdeme van: a klasszikusgitár-technika alkalmazásával bővítette a jazz kifejezőkészletét, a bossa-nova és a szamba "felfedezésével" pedig bevonta a dél-amerikai zenét a jazzt megtermékenyítő források sorába. Az 1999. december 2-án elhunyt idős művész egyenetlen életművet hagyott maga után. Stan Getz-cel készített lemezeit a jazz mindenkori remekművei között tartja számon a szakma, popzenei kirándulásainak  azonban a feledhető keresések között van a helyük. Sokat élt, még többet produkált ahhoz, hogy minden műve kiérdemelje az utókor figyelmét. Ez az utolsó stúdiólemeze sem haladja meg az átlagszintet: Louis Armstrong előtti tisztelgése inkább méltánylandó gesztusnak, mint figyelemre méltó alkotásnak hat.

Persze, vigyáznunk kell az elhamarkodott ítélkezéssel. A rákkal küszködő mester odaadása, megújuló, bár nem mindig helyes irányt megcélzó kezdeményezőkészsége miatt kivívta a szakma elismerését, gitáriskolái széles körben használatosak az Egyesült Államokban. A Washington-közeli Annapolisban élt Byrdöt helyi muzsikusként tartották számon az amerikai fővárosban, s a jelenleg ott élő recenzens számtalan nyomát látta annak, hogy tevékenysége maradandó nyomot hagyott a jazzközösség tudatában. A Washington Post terjedelmes nekrológban búcsúztatta, és nem hagyott kétséget afelől, hogy az elhunyt művészt a jazz jelentős alakjai között tartja számon.

Ez a lemez a modern kor előtti jazz jegyében született. Mai muzsikusok játsszák, akik időnként kortárs harmóniákat lopnak az Armstrong által (is) előadott számokba. Megszólal a Hello, Dolly, a Tin Roof Blues, a Soft Lights And Sweet Music, a Struttin' With Some Barbecue, a Rosetta, és végül a What A Wonderful World. Nem Louis Armstrong stílusában: a hangvétel a swingkorszakot idézi, amelyben Byrd gyökerei kere­sendők. Lajos, ahogy utolsó együttesének klarinétosa, Joe Murányi mondja, változatos pályát futott be, s nem mindegyik korszaka fejezet a jazz aranykönyvében. Byrd a maga módján átfogalmazza Armstong kedves dalait. Megjelenik a brazil ritmus is, amely pl. a "Struttin" alapképletét bossa novává alakítja. Minden a kijelölt helyén van: a témák, a szólók, a lezárások. A zene szakszerű, kedves, élvezetes. Nem a hangszerelések az ural­kodóak, hanem a az egyéni megnyilatkozások. Byrd, aki változatlanul kitart akusztikus gitárja nájlonhúrjai mellett, nem az első számú szólista: a témára felfűzött szólóit a az improvizáció lendületét tekintve lekörözi a szaxofonokon játszó Steve Wilson és a trombitás Joe Wilder. A zenekarvezető inkább a koncepció és a dallamvezetés révén nyomja rá bélyegét a produkcióra. Ízlése mértékadó: ami történik, az átgondolt, meg­szerkesztett, jelzésértékű. Puha kifutású, ahogyan a folyó vize nyaldossa a kanyarulat partját.

A magyarországi ember leül a karosszékbe egy pohár whiskyvel a kezében, és átengedi magát a dallam és a ritmus finom áradásának. Amerikaiak által művelt amerikai zenét hall. Minden oka megvan az elégedettségre, mégis úgy érzi: ha nem volna a pohár, valami másra vágyna.

***

(Gramofon, 2000)