A szabadság kötöttségei (Szabados György)

Szabados György a magyar avantgárd jazz első számú képviselője. 1974-ben jelent meg Az esküvő című nagylemeze, pályafutásának – néhány rádiófelvételtől eltekintve – mind­máig egyetlen, hozzáférhető dokumentuma. Szólóban és együttessel egyaránt vállal fellé­péseket, újabban a Kassák Klub zenei műhelyében is dolgozik.

(Forrás: Internet)

• Ugyan nem vagy annyira idős, hogy beszélgetésünket a Pályám emlékezete sorozatba illő kérdéssel kezdjük, mégis érdekelne, hogyan lesz valakiből Magyarországon jazz-zenész, milyen hatásokra kerültél kapcsolatba, ezzel a műfajjal.

– Zenei környezetben nőttem fel, anyám énekesnő és énektanár. Zenét magánúton tanul­tam, s már gyermekkoromban kísérleteztem az improvizációval. Nagyon szerettem rögtönöz-ni. A jazzel kamasz koromban, az 50-es években találkoztam, amikor hozzánk is elérkezett. Ak­kor még tiltott zene volt, hivatalosan kozmopolitának és dekadensnek nevezték. Valahogy úgy kerültem kapcsolatba vele, mint ahogy Veres Péter mondja: a misztikus ember az, aki ki­szorul a világból. Én a kiszorult dolgokban nagy értékekre leltem. A jazzt is olyan zenei körnek érez­tem, amely rejtélyes helyről táplálkozik, és rejtélyes, de reményteli világba visz. Valami titkos varázsa volt, különösen mert az akkori világból nálunk kiszorult. Persze ekkor nem volt nehéz kiszorulni. Emellett leginkább mégiscsak az vonzott benne, hogy a jazz improvizatív zene és én – mint mondtam – már szinte gyerekkoromtól szerettem ezt csinálni.

• Milyen irányba tapogatóztatok, miféle zenét játszottatok ezekben az években?

– Barátaimmal alakítottunk egy – akkor így mondtuk: – zenekart, s amerikai darabokat cool és bebop stílusban másoltunk. Saját szerzeményeink is voltak. Igyekeztünk mindig a legfrissebb dolgokat figyelembe venni, aminek politikai oka is volt: az országban hallatlan visszafojtottság feszült, amit igazán csak lent a mélyben lehetett érezni. S elárasztották az országot népzenével. Egy olyan helyzetben, amellyel az ország nem értett egyet, állandóan az ő népzenéje szólt. Ez a meghasonlott állapot nálunk, fiataloknál ultra rebellis módon jelentkezett: egyszerűen nem foglalkoztunk magyar zenével, hanem csak azzal, amiről úgy éreztük, hogy tagadása annak.

• Melyek voltak azok a gondolatok, amelyek akkoriban közérzetileg és zeneileg közelebbről foglalkoztattak?

– Úgy láttam, hogy a magyarországi ember sorsai furcsán alakult, mert a történelem jó ideje nem engedte meg, hogy oly módon rendezkedjen be és olyan stílusban éljen, amilyen a saját természete. Mindig valami átvételt kellett meghonosítania. Jött a második világháború, s a magyarság nem éppen emelt fővel került ki ebből az immáron ki tudja hányadik életveszélyes helyzetből. Azonban ez a nép fantasztikus reményekkel és erővel kezdett talpra állni, és fel­épí­teni a maga felszabadult világát. Teszi ma is. S aztán jött egy iszonyatos törés, egy jobbágy­korszak – az ötvenes évek–, amely főbe vert mindenkit, így bennünket, fiatalokat is. Olyan erősen, hogy megtántorodtunk. A muzsika, ami nekünk tetszett, a jazz, nem fejezhette ki azt, ami itt volt – hogyan is tehette volna egy amerikai szituációból vett zene? A jazz akkoriban 60-70%-ban szórakoztató jellegű zenét jelentett. A fekete polgárjogi mozgalmak, amelyek igazán komollyá tették, csak később jöttek. Az ötvenes évek jazzmuzsikáját főleg a fehérek csinálták, amiben persze a négerek is részt vettek. Ennek stílusismérvei az európai zene letűnt, de leg­alábbis megjárt korszakaihoz hasonlítottak, s egyáltalán nem illeszkedtek az akkori európai ze­ne színvonalához és a magyar zene jellegzetességeihez. Ennek ugyanis elsődleges jellemzője az, hogy kötetlen a ritmusa. Márpedig az akkori jazz ugyanannyira kötött volt, mint az európai zene a XVII. század végétől a romantika csúcsáig. Ezt vette át az amerikai jazz azzal a kü­lönbséggel, hogy a ritmust úgy kezelte, ahogyan azt a négerség hozta: bizonyos ízzel, „beat"-tel. És a ritmus felé billentve ki az európai (görög-római) egyensúlyeszményt. Ezt a kötött rit­must én nem találtam megfelelőnek ahhoz, hogy mindazt kifejezze, amit én akkor Magyar­or­szágon éreztem, s főleg: nem éreztem anyanyelvemnek.

• Az a fogalom, hogy magyarság, mit jelentett neked akkor és mit jelent ma?

– Hát ezt nagyon át kellett gondolni. Hogy egy zenei hasonlattal éljek: azt sosem engedtem meg magamnak, hogy a ritmus a többi zenei elem fölé nőjön, tehát mondjuk a nemzeti érzés egyéb józan érvek és az ítélet egyéb szempontjai fölébe kerekedjen. Nem is éreztem hajlamot erre. A sovinizmus halálos butaság, ezt a történelem is igazolja. De nekem a magyarság nagyon sokat jelentett és jelent ma is. Ma már szinte mindent. Ez abszolút racionális módon leírható: vegyünk két jelenséget. Az egyik: nincs olyan fa, amelynek csak szára és levele van, gyökerek nélkül. Ha megfosztják gyökerétől, ez a fa rövid időn belül – ha ugyan nem azonnal – kihal. A másik: nincs olyan folyadékhártya, ami megmaradna folyadékhártyának. Ezt úgy értem, hogy nincs homogenitás a világban. Ebben az értelemben óriási tévedés áldozata a francia forradalom és minden olyan hatalom, amely homogenizálni akar. A tárgylemezen a folyadékhártya pilla­natok alatt pici cseppekbe csapódik. Ezt a fizikai jelenséget helyénvaló példának érzem. Ugyan­így van a kultúrában is: ahány hely, népcsoport, érdekközösség, gyökérzet – annyiféle összecsa­pódás van. Akkor gazdag a világ, ha ezek a kis cseppek gazdagok. Engem azzal vert meg a sors – vagy azzal tett szerencséssé –, hogy magyarnak születtem. Miért akarjak akkor én más lenni? Nekem az a kötelességem, hogy ebben vegyek részt, és erőm szerint ezt éltessem tovább. Mert a világ színességéhez egy folttal talán mi is hozzá tudunk járulni. Ember módon csak a kultúra révén lehet élni. S akkor miért éljek én olyan kultúrában, amelybe nem születtem?

• A lemezed egyértelműen népzenei fogantatású: a sajátosan közép-európai indíttatást a kortárs zene és az avantgárd jazz legújabb jegyeivel ötvözi. De te már jóval előbb, a hatvanas évek elején – a jazz progresszív törekvéseivel egy időben – „free jazz" koncerteket adtál Buda­pesten. Az új stílus és az újfajta gondolkodás – a kifejezés felfokozott igényével, a bonyolult ritmus– és harmóniavilággal, a zenei eszközök változatos skálájával – nálunk akkor meglehető­sen szokatlannak hatott; hogyan jutottál el ehhez a zenéhez?

– Említettem már, hogy magyar zeneiségem állandóan vitatkozott a jazz akkori ritmus-világával; de a hangvétel, a szerkezet és a közlendő szempontjából is megoldatlan problémák álltak előttem. Én nem elsősorban élveztem ezt a műfajt, hanem mindig is halálosan komolynak gondoltam, hiszen zenéről volt szó, s az volt a gondom, hogyan lehetne átadni mindazt, ami bennem van, amit érzek. Ezzel bajlódtam 1962-ben is, sikertelenül. Aztán egy este megkértem egy bőgőst, akivel korábban már többször játszottam, hogy minden előzetes megbeszélés, stb. nélkül játsszunk valamit együtt. Belement, s akkor este kicsit boldognak éreztem magam. Ez­után meg kellett találnom, hogyan lehet ezt az élményt, ezt a megcsípett pillangót a stílus és a forma szempontjából megfogni, lejegyezni. Miután élő zenéről volt szó, a középkori módszer­hez kellett visszanyúlnom, amely nyitottan, az érzésre bízva írta le a muzsikát, tehát nem met­rikusan. Az európai zene ugyanekkor ott tartott, hogy a szeriális zene punktuális technikává strukturalizálódott – ezek a kifejezések önmagukért beszélnek –, tehát mindent kiszámítottak előre: hangsort, ritmust, dinamikát stb.; s ekkor ujjongásban törtek ki, hogy már nincs szabad hang, amit előre ki ne számítottak volna. Ez volt a zene csődje, mert a benne foglalt szellem és emberség leláncolódott.

Ezeket magamban tisztázva sikerült megtalálnom a ritmusprobléma megoldását is, ami a magyar zenei érzés és a jazz – ma már nem nagyon szeretem ezt a megnevezést, mert annyira XX. századi jelenség, a kor egyik fő hangzásbeli jellemzője, hogy szinte minden lényeges zenedarab magán viseli lenyomatát – elegye lett. A magyar népi éneklésből indultam ki, és nem a hangszeres muzsikából. Minden zene elsősorban az ének szülötte, s a magyar zene ősi rétege jobbára ebből áll: úgynevezett parlando-rubato jellegű éneklési mód, amelynek nincs kötött ritmusa. Éreztem viszont, hogy a mélyén mégis szunnyad valamiféle ritmus: az átélés, az érzés mozgatja mikroritmus szerűen úgy, hogy rövid szakaszokban aszimmetrikus, de egészében kiegyenlítődik. Sajátságos zenei – de nemcsak zenei – stílusképzetünk mindig görögös, tehát kiegyenlítődésre, szimmetriára hajló; ez belső igénye.

Meg kellett tanulni úgy improvizálni, hogy a jellegzetes, XX. századi ritmusérzet ne a ha­gyományos jazzritmussal, hanem egy kiegyenlítő aszimmetrikus ritmikával természetesen öt­vöződjön, aminek az a titkos belső sajátsága, hogy mindig tovább és tovább dobja az embert. (Érdekes módon a szakma ezt nagy ellenkezéssel fogadja; a „laikus" hallgatók sokkal jobban "értik", mert talán érzik, hogy ez a magyar zene legbelsőbb sajátsága.) Tehát meg kellett tanulni, illetve fel kellett eleveníteni a magyar népzene jellegzetességeit, világát stb. és azokat alkal­mazva a zenét a tizenkét fokúságba emelni. így lett atonális és tonális, amit a népdal biztosít, az köt egybe. Végül is beláttam, hogy az idegzetünkben élő zenei anyanyelv a legbiztosabb szervező, rendező és stílusteremtő alap, épp intimitása, egyértelműsége és koncentráltságot su­galló ősi természete révén.

• „Meg kellett tanulni" – mondtad most többször, az improvizációval kapcsolatban is. A tanulás pedig szükségszerűen magában foglalja, a tudatosságot. Milyen szerepe van a tudatos­ságnak a rögtönzésben – különösen a „free jazz"-ben, amely nevében is utal az önkifejezés szabadságára? Egyáltalán: mit értesz te szabadságon?

– Minden nyugalom legkevesebb két erő egymásra hatása révén létrejött látszólagos béke. A szabadság kötöttség nélkül nem érzékelhető és nem értékelhető, hiszen csak akkor tudom felfogni annak, ha mellégondolom, érzem, hogy van kötöttség is, van ellentéte, párja, kontra­punktja. Az ateizmusnak nincs értelme, ha nem áll vele szemben valamiféle istenfogalom. Sza­badságon én azt értem, hogy magam válasszam meg azt a kötöttséget, amit jónak és igaznak érzek. Ez óriási felelősség: mindent meg kell gondolni, mert én választok. És egyben ítélkeznem is kell minden megoldás felett, már előre, ami demokratizmusra és öntudatosságra is nevel. A szabadságnak ezer értelme van, például a világban mindenütt adódnak olyan helyzetek, amikor az adott kötöttségek sértik legjobb érzéseinket. Ez ellen lángolt fel a néger polgárjogi mozgalom is, vagy nálunk az 1848-as forradalom. Minden nagy művészet magába foglalja a sorssal és egzisztenciával, léttel, történelemmel, társadalommal kapcsolatos helyzet lenyomatát. Abban a pillanatban, hogy a négerek Amerikában olyan helyzetbe jutottak, amilyenre jutottak, vagyis: színre léphetett egy magas szellemiségű értelmiség – a jazz fantasztikus változáson ment át: komoly és modern zene lett belőle. Akik hozzá csatlakoztak, azok meggyőződésből csinálták. A műfaj ekkor kettészakadt kommersz, szórakoztató ágra és progresszív, komoly vonalra, amely utóbbira sokan, főleg fekete muzsikusok, az életüket tették.

• Tovább időzve ennél a tárgynál: miként érvényesülhet a szabadság a zenében?

– Hosszabb kitérővel próbálok erre válaszolni. A zenetörténetben pontosan nyomon követ­hető az, hogy a XX. század derekára két dolog eltűnt, aminek alapján korábban a legmagasabb igényű zeneművészet kialakulhatott. Az egyik az egységes világnézet, világszemlélet, amely mint aura az alkotó szellem számára abszolút otthonosságot biztosított. (Gondoljunk Bach korára.) A másik a legnagyobb közös osztó – vagy más szempontból a legkisebb közös több­szörös –, a titkos zenei bázis, amire valamilyen módon, de támaszkodni lehetett.

Nézzük gyorsan végig. A görög zene, a középkori modális zene lineárisan, időbeliségben, horizontálisan gondolkodott. A vertikális térbeliség a klasszikus zene „találmánya". A roman­tikus muzsika az összhangzattanba disszonánsnak tűnő hangokat lopott, ami más dimenziót adott a zenének. Ezután jött Schönberg dodekafóniája. Majd még egy vonulat: Sztravinszkij, Bartók, Prokofjev, Enescu és mindenekelőtt Muszorgszkij, akik rátaláltak a szunnyadó népi hagyományra s rádöbbentek arra, hogy van egy óriási anyag, amelynek a belső törvény­szerűségei mindazt tartalmazzák, amit az addigi zene képes volt tudatosítani és törvényszerűen használni. S mindez a népzenében tonálisan jelentkezik, tehát megtartja azt a jellegét, hogy egységbe fogó, humánus, a világot értelmesnek látja.

Hiába, ezt követően a világszemlélet heterogénné vált; az újkori filozófia javarészt az em­beri környezet problémáinak megoldására és megfürkészésére specializálódott, a művészek zenén kívüli megoldásokat kerestek és találtak a technikában, a fizika, a matematika törvényei­ben. Ez viszont teljesen kifordította önmagából a zenét. Én ezt – bár engem is űzött a kíván­csiság és a játékösztön – teljesen idegennek éreztem, és kötöttem magam ahhoz, hogy fő gondolatként a népzenénkből sarjadt művészetet vigyem, éljem tovább. Ezt óriási munkának gondoltam; egyrészt azért, mert az ötvenes években jórészt devalválódott, másrészt azért, mert miként egy népnek át kell magát gyűrnie mindenféle gazdasági és nemzetközi változásokon, melyek a világban történnek, ugyanúgy a kulturális változásokat és eredményeket is fel kell dolgoznia, magába kell fogadnia, mégpedig úgy, hogy a sajátosságai ne szűnjenek meg, sőt megizmosodjanak, újabb bokrokat hajtsanak. S mivel a jazzt a XX. század egyik lényeges jelenségének tartom, úgy véltem, egy ponton igenis egyeztethető a hitem a világban – ami a tonalitáshoz köt – és elkötelezettségem a magyar kultúra és a magunk szellemi környezete iránt. A tizenkét fokúságban egy népdal vonatkozású improvizáció olyan, mint az építészetben egy motívum, egy ősi megoldás; tehát szervesen a hangzáshoz tartozik, de úgy, hogy valamit őriz, megtart; a szélesebb hátterű zenei vonatkozásnak árnyaltabb jellegét vagy éppen fő stiláris jellemzőjét, akár a „csontozatát" adja meg, s így teremt összeköttetést vagy egységet a világ zenéje és a magyar zene között. Persze ezek csak utólagos gondolatok és csak funkcionálisan irányadók. A művészetben ugyanis elsősorban az érzékek ítélnek és dolgoztatnak.

• A jazzt sokan – jórészt tájékozatlanságból – ma sem hajlandók „komoly" zeneként elfo­gadni, nemi utolsósorban azért, mert döntő szerepe van benne a pillanatnyiságnak. Mi erről a véleményed?

– Amelyik zene a pillanatnyiságot kizárja, az holt séma lesz. Minden nagy mű nyitott mű. Itt más a feladat. Újra kell eszmélni sok mindenben, például a magyar kultúrában is. Újra rá kell jönni, hogy nem elavult, nem kihullott dolog ez a mi életünkből. A hagyományok élnek, csak más formát öltenek. A világ új zenei jelenségei nem idegenek; mi nem vagyunk kiszorultak a világból és igyekeznünk kell, hogy be is legyünk azok. Veres Péter mondta – hogy ismét őt idézzem –: egy nép addig él, ameddig élni akar. Nekem vannak olyan darabjaim is, amelyeket pontosan leírtam. De a lemezemmel arra szerettem volna ösztönözni a muzsikusokat, hogy lehet a saját vidékünkről, sőt még iskolai énektanulásunk alapján is szabadon és jól és korszerűen muzsikálni. Egyszerűen úgy, hogy leülünk, és mintha beszélni kezdenénk, úgy kezdünk el játszani a hangnemben. Az más lapra tartozik, ha még olyan igényem is van, hogy tagoljam, szervezzem, formába öntsem a zenét. Vagyis, hogy mívessé tegyem. Ezt a lemezen meg­csi­náltam, ott voltak kötött és teljesen szabad részek is.

Körülbelül úgy képzelem el a "free" játék legszabadabb változatát, hogy az mindig valami­féle érzet, vélemény, nagyon komoly dolog jegyében történjék. Meg kell lenni annak a ren­dezőerőnek, amely végül – s ez már tehetség és tisztesség kérdése – a maga helyére rakja a kiművelt, alkalmazható eszközöket, megoldásokat. Mert azok – döbbenetes, de tapasztalatból tudom – szinte jönnek egymás után, teljesen természetesen. Azt kell gyakorolni, hogy mindig rövidre zárt legyen a játék. Hogy mindig oldottan koncentrált legyen az ember, amikor játszik és világosan fejezze ki azt, amit átadni, érzékeltetni akar. De a legfontosabb talán, hogy sze­ressen, és ne gyűlöljön olyankor. Ez a szabadság nagyszerűsége ebben a zenében.

• A "free" stílus szélsőséges változataival a jazz fejlődésének egyik végpontjához érkezett el. Ez a játékmód – éppen meri sokan visszaéltek vele – ugyanakkor minden korábbinál éle­seb­ben vetette fel az érték, az értékelés kérdését. Szerinted milyen szempontok alapján minő­sülhet egy produkció értékesnek, illetve értéktelennek?

– Nem tudom egy dologhoz kötni. Mert ha Kilka Gyuri mezőségi cigányhegedűs csodá­latos formában játszik a lakodalomban, milyen alapon ejtsem őt ki a „zenetörténetből"? Hogy a Máté passiót tartom a legnagyobbnak?

• És milyen alapon vennéd be?

– A zene hozzátartozik emberségünkhöz. Minden zene megold a művészet kebelében va­lamit abból, ami az emberség dolga. Ugyanígy a táncnak is megvan a maga szerepe, ami – és itt jön Kilka Gyuri – lehet tökéletes is, hiszen a művészet kulcskérdése a „hogyan?". Van, amit tökéletesen ő hoz arról, ami különös, ami remekbe szabott és ember által született egyszeri. Én a jazzben sem tudom elfogadni az olyan zenét, amelynek nincs komoly funkciója, feladata. Elismerem a szórakoztató zene létjogosultságát, ha a maga feladatát magas szinten oldja meg. A jazz sok tekintetben még ma is szórakoztató, de komoly is; s már a zene továbbfejlődése szempontjából sem mellőzhető. De a komolykodást nem szenvedem. A jazzben ma többféle jelenség csapódik le; még a "free"-n belül is van szórakoztató vonulat, progresszív ága pedig Amerikából Európába tevődött át, talán azért, mert a társadalmi mozgás itt elevenebb és fe­szí­tettebb; mert itt zajlanak a nagyobb változások.

Természetesen a „free" megítélésében is kettős szempontot alkalmazok: mit akar, miért történik és milyen színvonalon; tehát milyen fokú a koncentráltság, hogyan ér fel a feladathoz, mit sugall s mennyire alkalmazza vagy szaporítja a mai zenei eredményeket. Ahogyan például Charlie Parker fúj, abból egyértelműen kiderül, mi késztette arra, hogy szaxofont vegyen a kezébe. És ő abból jottányit sem enged, hogy azt zeneileg a lehető legtökéletesebben hozza. Ezt persze nem tudományosan, inkább az érzékelés szemszögéből közelítettem meg, de így érzem igaznak.

• Pályafutásod keveseket csábít arra, hogy a nyomodba lépjenek: az igazi fórumokra, a fesztiválokra nem hívnak, a rádió nem, játssza felvételeidet, tálán mostanában nem is készít; a televízióról, a nyilvánosság egyéb formáiról ne is beszéljünk. „Csak” a spontán szerveződésű jazzklubok kisszámú, de annál lelkesebb fiataljai tartanak számon s hívnak muzsikálásra, be­szélgetésre. Veres Pétert idézted az előbb, mondván, hogy a misztikus ember kiszorul a vi­lág­ból. Te mennyire vagy benne a világban, figyelembe véve egyes kollégáid véleményét, akik – mondjuk ki – egyenesen őrültnek tartanak?

– Erről bizarr módon Weöres Sándor mély értelmű kis verse szökik eszembe: Egyszerre két este van / Mindkettő csak festve van / Harmadik az igazi / Koldusként áll odaki.

• Pedig a dolog ez esetben nem ilyen látványosan egyszerű. Hiszen már a koldusok is „devalválódtak". Van még hitele valaminek?

– Hogy ezt a kérdést így, ilyen nyíltan, szemtől szembe felteszed nekem, mindenesetre arra vall, hogy te normális választ vársz tőlem. Így hát rendesen, komolyan felelek, egyébként az egészet egy suta mondatra se méltatnám. Szerintem a kérdés kettős vonzatú, kétfelé visz, kétfelé asszociál. A kérdés színe: ki miből szorul ki? A kérdés fonákja: ki mibe ragad benn? A művészi alkotás szuverén dolog, mindenkinek magának kell érte a felelősséget vállalnia. És az ítélet lassú folyamat. Ám az alkotómunka – és mi nem az? – alfája és omegája, hogy a dolgot, jelen esetben tehát a művészi munkát, maximális igénnyel és egy bizonyos bensőleg megtapasztalt igazságnak megfelelően kell elvégezni. Semmi köze nincs ennek semmilyen élvezetdivathoz. Nem kibelezhető konzervdoboz. Nem műanyag látványosság. Minden meg-tántorodás ettől csökkenti a megnyugtató megoldás, a szellemi, alkotói, művészi kielégülés esélyét. Ezek agyoncsépelt dolgok, hiszen jól tudta már például az ókori Pseudo-Longinos is. De ez a mérték időnként – úgy tűnik – feledésbe merül. Pedig ez az egyetlen pont, melyhez tartva magát el­igazodik az ember művészi tevékenysége során.

Úgy vélem, hogy a sokat vesézett „megszállottságnak", avagy talán inkább a művészi-szellemi „következetességnek" (amiről itt voltaképpen szó van, s ami a ma közkeletű „őrült" jelző helyett helyénvalóbb volna!) ez a háttere. Én nem érzem azt, hogy valahonnan kiszorult lennék. Teszem a dolgom és nem értem, hogy akik erről ilyen szangvinikus jelzőket ejtenek, miért fáradoznak? Ha kiszorított vagyok, úgy mire bennük még ez az energia-pocsékolás? Ha pedig mégsem, úgy miért mondják, hogy „kiszorult" vagyok?! Az őrültség egyébként relatív fogalom, bizonyos időkben bizonyos emberek szájából ezt kapni valóban megtisztelő, nem várt dicséret. Ez esetben valóban köze van ahhoz, hogy a világból miért szorul ki az ember. A szóhasználat pedig egyenesen jelzi a színvonalat. De ebben a helyzetben nincs semmi misz­tikum. Legföljebb az érdekek és az életfelfogás különbségei. Legföljebb az, hogy kinek-kinek más álmai és kifogásai vannak, s más jelent izgalmat és más hatalmat. A jazz díjbirkózói pedig éppen elég profik ahhoz, hogy kellően éljenek a művészi szabadfogás adta győzelmi lehető­sé­gekkel.

• Nem vagyok pszichológus, de abban valószínűleg igazad van, hogy az őrültség relatív fogalom; miként a jelenlét, a siker, az érvényesülés is az. Ám nagy különbség lehet ember és ember, őrült és örült között. Te milyen lehetőséget látsz az ellentmondás feloldására?

– Úgy látom, hogy ma az olyan alkotók, akik alaposan és bizonyos felelősséggel dolgoz­nak, nagyon kevés művet adnak ki. Valószínűleg azért, mert a világháború után szellemileg egy senki földje támadt, és mindent újra át kellett gondolni. Ez hallatlan munka, és jószerével még ma is tart. Ahhoz, hogy megalapozottan és hittel próbáljon meg – hangsúlyozom: próbáljon! – valamit tenni az ember, nem lehet divatozni. Sohasem lehetett. Meg kell nézni, hogy a csípős paprikát bírja-e a svéd vagy nem. Ha nem, akkor miért egye? Sok mindenről le lehet és le kell mondani. Ha ma egy zenei divat fontosabb, mint az ember kultúrája, sorsa, állapota, akkor baj van! Akkor én lemondok arról, hogy vele tartsak. Nekem a zene mást jelent. Ha kenyértörésre kerül sor – mint ahogy ez részben meg is történt –, úgy azt mondom, hogy nem jazzt játszom, hanem mondjuk: kortárs zenét. Vagy „csak" zenét. Nem mindegy? A zene tartalmas szó, telített fogalom. Minden eléje tett jelző gyöngíti. A zene sok mindent összeköt, és sok mindenen felül­áll, szinte mindenen. A zene harmónia. A zene az ég fekete függönye előtt a hit és az emberi lélek anyagtalan felragyogása. Mi köze ennek „érvényesüléshez", megrendezett „jelenléthez", „műfajokhoz"? A siker is olyan rövid és relatív értékű pillanat! A munka – valami hívatlan szolgálat – a lényeg és a jó remény! Ezeket nehéz befagyasztani.

(Valóság, 1980/2)

(In: Zenekuktúránkról. 287-314. oldal. Kossuth Könyvkiadó, 1982)