Interjú a Pernye András-díjassal

A Magyar Jazz Szövetség Pernye András-díját 2013-ban Turi Gábor Debrecenben élő szakíró kapta. Harminc éve van jelen a szakmában, több orgánumban (Jazz, Jazz Forum, Napi Magyarország, Magyar Nemzet, Gramofon) jelentek meg írásai, és két könyvet is publikált Azt mondom: jazz (1983) és A jazz ideje (1999) címmel. Aktívan részt vett a debreceni jazzélet szervezésében, angolul és magyarul jazztörténeti előadásokat tart a Debreceni Egyetemen. Hosszú éveken át volt a Magyar Jazz Szövetség elnökségi tagja, kétszer alelnöke is.

Chick Coreával Debrecenben

• Adódik a kérdés: hogyan lesz valakiből vidékről a Pernye András-díj kitüntetettje?

- A „vidéki” jelzőt idézőjelbe tenném, hiszen ugyan életem nagy része Debrecenhez kötődik, de négy évet Washingtonban, hármat Londonban töltöttem, és Budapesten is éltem pár hónapig. Tény, hogy kis szabolcsi faluból, pedagógus családból származom. A középiskolát Sárospatakon a ’60-as évek második felében végeztem, ott találkoztam a beatzenével, ami elementáris erővel hatott rám. Tanulmányaimat a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem történelem-angol szakán folytattam, ahol egy évig az egyetemi beatzenekarban doboltam. Ennek semmi előzménye nem volt, autodidaktaként kezdtem játszani a hangszeren. Aztán jött egy jobb dobos, ami véget vetett a boldog kalandnak. A jazz-zenével egyetemi társaim közvetítésével ismerkedtem meg. Rabul ejtett ritmusközpontúsága, spontaneitása. Hallgatása közben jöttem rá arra, hogy én a zenét elsődlegesen a ritmus felől közelítem meg.  A végzés után a megyei lapnál újságíróként kezdtem a pályámat, ahol érdeklődésemnek hódolva a jazzről is írhattam. Eleinte az avantgárd állt figyelmem középpontjában – valószínűleg azért, mert az elnyomó rendszerben a jazz a tiltakozás, a szembenállás zenéje volt számunkra. Ahogy telt az idő, és egyre több ismeretet szereztem a jazz korábbi stílusairól, nyitottabbá váltam a különböző irányzatok előtt. Ma már mindenevő vagyok.

• Változatos életpályát futott be: újságíróként kezdte, a rendszerváltáskor aktív politikai szerepet vállalt, volt kulturális attasé Londonban, sajtóattasé Washingtonban, kulturális alpolgármester Debrecenben. Hogyan kapcsolódik mindehhez a jazz?

- Rátaláltam, és nem engedett el. Nem vagyok muzsikus, mégis úgy érzem, ez az én zeném.  Semmi mással nem tudok ennyire azonosulni.  Képviselete az előző rendszerben vállalás, küldetés volt: a progresszió, a szabadság üzenete. A tájékozódás vidéken rendkívüli energiát és áldozatot követelt. Egy új Trabantom lehetett volna abból, amit hanglemezek és könyvek beszerzésére fordítottam. Mi végre? Mára megszűnt a jazz kivételes státusa, belesimult a hallgatható, megvásárolható, letölthető zenék sorába. Oda a korábbi ethosz és küldetéstudat, nem a politikával, hanem a közönnyel kell szembe néznünk. Az érdektelenséget látva Jan Garbarek véleményével vígasztalom magam, aki azt mondta: az improvizatív zenére, nevezzék bárhogy, mindig igény lesz.

• Amerikában közvetlen találkozása lehetett a műfaj meghatározó muzsikusaival. Milyen élményekre tett szert a jazz hazájában?

- Sok koncertet hallottam Washingtonban, New Orleans-ban, Chicago-ban, New Yorkban. Előtte meg Londonban. Az avantgárd alig volt kitapintható, inkább a mainstream jazz szerepelt a programokban. Megtanultam értelmezni és értékelni az anyanyelvi szintű jazztudást, a természetességet, a könnyedséget, az artikuláció szabadságát. „Rasszista” lettem: a feketékben látom érzelem és értelem olyan egységét, ami tovább lendítheti a ritmikus improvizatív zenét. Az európai „jazz” túlságosan intellektuális, hiányzik belőle a föld, a vér, a veríték szaga. Az igazi művészet szenvedéstörténet, amiből a lélek szabadsága mutathatja a kiutat.

• És a magyar jazz?

- Úton van az önállósodás felé. Nagy fejlődés ment végbe a ’60-as évek óta, de még mindig sok az igazodás, a késztetés a külföldi minták követésére. Az expanzióval párhuzamosan csökkent a jazz bázisa és népszerűsége. A fiatalok nem ismerik ezt a zenét, a bulizások kora a mai. Szűkös a belföldi piac, a műfaj a támogatások emlőin csügg. Kisszerű érdekharcok zajlanak a felszín alatt. Így nehéz autonóm művészetet létrehozni. Reményt ad, hogy a cigány muzsikusok között egyre több a koncepciózus alkotó.

• Időről időre vezető tisztséget töltött be a Magyar Jazz Szövetségben. Egy ideje azonban mintha visszavonult volna.

- Nem magamtól tettem, kiközösített a vezetőség. Véleménykülönbség alakult ki köztünk a szervezet küldetését illetően. Álláspontom szerint a szövetségnek a műfaj általános képviseletét kellene ellátnia, nem koncertszervező ügynökségként fellépnie. Papíron 358 tag van, a valóságban 56 fizetett tagdíjat. Ennyien jelentek meg a közgyűlésen. Hát milyen súlya lehet egy ilyen szervezetnek? Tudom, mindenki társadalmi munkában dolgozik, de ha nem sikerül bővíteni a tagság körét és professzionális alapokra helyezni a működést, kérdésessé válhat a szövetség legitimitása.

• Korábban szerepet vállalt a debreceni fesztivál szervezésében, de elsősorban kritikusként tevékenykedik. Milyen szempontok alapján fog neki egy cikk megírásának?

- Régebben úgy gondoltam, létezik objektív művészetkritika. Ma már látom, az emberi észlelés mindig szubjektív. Amit tudok, arra önerőből tettem szert. Közvetítőnek tartom magam. Kulturális beállítottságú emberként más művészeti ágakkal is foglalkoztam, ami lehetőséget ad arra, hogy a jazzt tágabb összefüggésben közelítsem meg. Talán van érzékem a minőség felismeréséhez. Voltak, s ma is lehetnek elfogultságaim, de igyekszem részrehajlás nélkül, magát a dolgot nézni. Olyan lemezek bírálatára is vállalkozom, amelyek nem állnak hozzám közel. Hajt a megismerés vágya, szeretem a kihívásokat. Minden tekintetben függetlenként kívül állok a fővárosi érdekviszonyokon. Büszke vagyok arra, hogy egyaránt élvezhettem Gonda János támogatását és Szabados György barátságát. Sajnos, ma ez szinte kizárt a szétszabdalt magyar szellemi életben.

• Mit jelent önnek a Pernye András-díj?

- Sok váltás volt az életemben, igazában csak a jazz iránti vonzalmam bizonyult tartósnak. Más elismerésre aligha tarthatok igényt. Mostanában digitalizálni kezdtem írásaimat, és magam is meglepődtem azon, hogy mennyit publikáltam erről a zenéről. A nyugdíjhoz közeledve tervezem ezeket szélesebb körben hozzáférhetővé tenni, így az érdeklődők is megítélhetik, érdemes voltam-e a díjra. Én mindenesetre megtiszteltetésnek, munkásságom beteljesülésének tartom.

• A közgyűlésen  önzetlen felajánlást tett: felajánlotta a díjjal járó százezer forintot az újonnan létrehozott pedagógiai díj javára.

- Támogattam az új díj alapítását, és mivel nem volt meg a pénzügyi háttere, a vitában azt javasoltam, hogy a Pernye- és a Gonda díj legyen erkölcsi elismerés, a különbözettel pedig emeljük meg a Szabó Gábor-díj összegét. Végtére is a muzsikus – pedagógus – kritikus láncolatban az előbbiek a legfontosabbak. Felvetésem azonban visszhangtalan maradt, ezért erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy a Pernye-díjjal járó juttatást felajánljam a Gonda-díj javára. A pénznél többet ér, hogy ezzel sikerült megteremteni a díj jövő évi fedezetét is.

Maloschik Róbert

(jazzma.hu, 2013)