A jazz a múzeumba megy

Szükségszerű volt a találkozás. Az amerikai eredetű, évtizedeken át tánctermek, lokálok, éttermek, klubok szórakoztatóigényeit kielégítő jazzmuzsika története összeforrott a vendéglátással.

Így történt ez Magyarországon is, ahol a II. világháborúig nem létezett tiszta formájában jazz: tánc- és esztrádzenekarok tűztek műsorukra jazzes szerzeményeket és hangszereléseket. Lehet ezt hőskornak vagy előtörténetnek nevezni – ahogy a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban nyílt Képes magyar jazztörténet című, két termet betöltő időszaki kiállítás sugallja –, de jazz, igazi mivoltában, magyar előadók tolmácsolásában, csak az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején (akkor már tiltott formában) jelent meg Magyarországon.

A kiállítás anyagának többsége a kurátorként közreműködő Simon Géza Gábor kollekciójából való, aki kutatóként, gyűjtőként egész életét ennek a műfajnak szentelte. Céltudatos és sikeres pályázóként a magyar jazz történetének különböző fejezeteit – szakmailag vitatott – könyvekben és kiadványokban publikálta; a hazai jazz előtörténetéről vallott felfogása erre az anyagra is rányomja a bélyegét.

Képes magyar jazztörténet. Az első terem csaknem egészében a „prehistorikus” időszakot mutatja be plakátok, hangszerek, könyvek és kottaborítók révén, ami körülbelül olyan, mintha a Kárpát-medence múltját a honfoglalás előtti vándorlással akarnánk illusztrálni. A jazz előfutárának, alkotóelemének tekinthető ragtime, bármennyire állítja is az anyag, nem európai, hanem amerikai, pontosabban afro-amerikai termék, és mivel teljes egészében megkomponált zenéről van szó, a jazzhez – előfutárként – csak szinkópált ritmusa miatt van köze.

Az 1930-40-es évek szvingkorszakát képbe hozó rész – korabeli filmdalok bejátszásával – sem tud többet felmutatni a háború előtti időszak kvázi jazz-zenéjénél. Ami után a látogató váratlanul szembe találja magát a modern magyar jazzt megtestesítő Kovács Gyula dobos mellszobrával és kinagyított fotójával. Még kevésbé érthető a külföldre távozott Bacsik Elek gitáros kiemelt szerepeltetése – ha csak a Simon Géza Gábor által írandó életrajz beharangozása nem indokolja ezt.

Eddig még akadt néhány magyar és angol nyelvű, tömör eligazító felirat, a második, a modern magyar jazzt bemutató terem azonban a látogatóra bízza az eligazodást. Több, a kurátor által szervezett – a magyar jazz története szempontjából periférikus – jazztábor, -koncert plakátja függ a falakon, kiegészülve lemezek, CD-k borítóival, Siklós Péter fotóival, illetve Gyémánt László, Nyakas Attila és Külüs László festményeivel – illusztrálandó a jazz és a társművészetek kapcsolatát. Esetleges válogatás, holott ez az időszak a magyar jazz kibontakozásának korszaka, amely külön útmutatást igényelt volna.

Vajon milyen benyomásokkal távozik a magyar jazz történetével ismerkedő látogató az épületből? A kiállítást és a hozzá kapcsolódó koncertsorozatot népszerűsítő leporelló és az esztétikai értékkel nem bíró plakátokat is bemutató, impozáns színes katalógus arra utal, hogy a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum sajátjának tekinti a jazz műfaját, otthona kíván lenni a jövőben koncertek és újabb tárlatok formájában.

Nézzük innen, immár biztató kilátások jegyében a kezdeményezést, és adjunk hangot annak a reménynek, hogy a jelenbe vezető modern magyar jazz történetét szakszerűbb anyaggal hozza közelbe a kiállításnak helyet adó múzeum. 

Külüs László: Oh Yeah Day 2015

(Képes magyar jazztörténet. Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, látogatható 2016. április 24-ig.)

(Magyar Nemzet, 2015)