Courtney Pine: Devotion

Courtney Pine úgy robbant be a 80-as évek második felében a brit jazzéletbe, hogy az amerikai elismerésre régóta áhítozó angolok a nagy áttörés emberét vélték benne felfedezni. A poszt-coltrane-i tenorhangon megszólaló szaxofonos akkor került élete nagy választása elé, amikor Art Blakey meghívta zenekarába. A jamaikai hátterű Pine visszautasította a biztos befutással kecsegtető lehetőséget, mert az érvényesülésnél fontosabbnak tartotta saját útjának keresését. Azóta sok víz lefolyt a Themzén, s Pine a londoni színes bőrű közösség elhivatott, tekintéllyel övezett szószólója lett. A vátesz-szerepnek azonban van egy hátulütője: az ideo­lógia könnyen a művészet fölébe kerekedhet.

Az „All Music Guide” kritikusa a Devotiont Pine eddigi legjobb lemezének tartja, amire mi innen a Kárpát-medencéből csak annyit mondhatunk: nézőpont kérdése. Pine bizonyos értelemben Miles Davis útját követi akkor, amikor a hagyományos jazzjátékkal szakítva a kortárs nyelvezet – esetünkben a modern stúdiótechnika lehetőségeit kiaknázó populáris hangzás – irányába bővíti zenei világát. Tudvalevő, hogy a mai zene közönsége mindenevő: csakhogy aligha van a kuriózumon túlmutató jelentősége annak, hogy valaki fél tucat hangszert szólaltat meg; és már az sem kelt különleges hatást, hogy zenéjében a reggae, a funky, a soul, az indiai zene és megannyi divatos irányzat elemei elegyednek a dj-k által használt lemezjátszó nyávogó hangjaival. Pine amúgy értő szakácsként keveri ízes főztjét, amit bizonyára kedvvel fogyaszt a londoni klubok világkonyhához szokott közönsége. Az sem marad hoppon, aki fajsúlyosabb ételekre vágyik: megtalálja a „What’s on in London” heti kiadásában.

***

(Gramofon, 2005)