Joe Henderson With The Wynton Kelly Trio: Straight No Chaser

Van, aki tisztán szereti, van, aki kísérővel. A baltimore-i Left Bank Jazz Society tagjai például a hatvanas években rendszeresen kísérőt rendeltek a klubjukban fellépő Wynton Kely triójához, így játszottak ott olyan szólisták – különös módon mind tenorszaxofonosok –, mint George Coleman, Harold Vick és Hank Mobley. Azon a napon, 1968. április 21-én az akkor 31 éves Joe Hendersonra esett a választás. Mint a mesében, az alkalmi partnerségről hangfelvétel ké­szült, amely most a Verve cég új, eddig kiadatlan felvételeket közreadó sorozatának jóvoltából az utókor számára is ismertté vált.

A találkozásnak persze voltak előzményei. Az 1931-ben született és 39 éves korára elégett Wynton Kelly első lemezét 19 évesen rögzítette a Blue Note számára. Két évtizedet felölelő pályája során többek között Dizzy Gillespie, Lester Young és Dinah Washington együtteseiben szolgáltatta a kíséretet, de igazi hírnévre Miles Davis első klasszikus kvintettjének zon­goristájaként tett szert 1959-63 között. Saját triója ebből a ritmusszekcióból nőtt ki, hogy aztán alanyi jogon is nagy népszerűséget és elismertséget vívjon ki magának a következő években. Joe Henderson „pedigréje" ugyancsak első osztályú. Page One címmel 1963-ban jelentette meg első saját lemezét a Blue Note, s ennél a cégnél összesen 34 albumon közreműködött. Az igazi kibontakozást a hetvenes évek nem mindig sikeres kísérletei után a nyolcvanas évek második fele hozta el számára. Letisztult, érett játékstílusa alapján ma a tenorszaxofon élő klasszi­ku­sá­nak tartják.

A Baltimore-i fellépésre valószínűleg már feltöltött akkumulátorokkal érkeztek a zenészek, mert végig rendkívüli intenzitással kezelik hangszerüket. Henderson a címadó Monk-kompo­zíciót a szokásosnál erőteljesebb tempóban indítja, s ez a lendület végigkíséri játékát. Sonny Rollinsra emlékeztető éles tónusa, John Coltrane „hangfürtjeit" idéző, néha dupla tempójú menetei, kitörései vibráló feszültséggel telítik rögtönzéseit. Szólói tematikusán építkeznek, majdnem szétvetik az energiák, de a játék végig a kompozíciók által kijelölt keretek között, kontroll alatt marad. Kelly zongorastílusa hagyományosabb. egyértelműen a bluesban és a bebopban gyökerezik. Felszabadult, funkys billentése, gördülékeny improvizációi, sodró tömb­akkordjai szinte szárnyakat adnak a szólistának. Ugyanakkor – például a címadó darabban –maga is terjedelmes szólókra vállalkozik, amire korábban, Miles Davis együttesében soha sem nyílt módja. Magával ragadó percei vannak a tempós Limehouse Blues-ban, a tempóváltásokkal is élő, méltóságteljes Pfrancin'-ben és az ellenállhatatlanul szvingelő If You Could See Me Now-ban is.

Nehéz eldönteni, hogy ez az érdemes lemez Hendersoné vagy Kellyé inkább. Talán méltányosabb volna azt mondani, mindkettőjüké, hiszen kölcsönösen nagyszerű játékra inspi­rálták egymást. Hiba volna azonban elfeledkezni a fiatal Paul Chambers kiforrott bőgőzéséről és az erőteljesen, néha erőszakos lábmunkával súlypontozó Jimmy Cobb dobolásáról. Ez utóbbi már felvétel-technikai kérdés is, az alkalmi felvétel ugyanis nem a stúdió steril körülményei között készült. Előnye, hogy megőrzi az élő előadás röptét, de minősége, különösen a mai fül számára, kívánnivalókat hagy maga után. Mégis, ha választás előtt áll a hallgató, a döntés nem lehet kétséges: vele, s nem nélküle.

****

(Gramofon, 1996/4)