Joe Lovano: Trio Fascination 1.

Hagyománytisztelet és szabadság. Két végpont, amely az Amerikában élő, olasz származású Joe Lovano zenei felfogását meghatározza. A 90-es évek legjobb szaxofonosai között számon tartott muzsikus a lassan érő, de folyamatosan fejlődő művészek típusába tartozik. Tanulóéveit Clevelandben, orgonatriókban kezdte, majd a Berklee School of Music elvégzése után New Yorkba költözött, ahol nagy hatással volt rá a Woody Herman és Mel Lewis nagyzenekaraiban töltött időszak. Pályájának alakulását a nyolcvanas évektől kezdve Paul Motian kvintettjében, majd triójában Magyarországon is nyomon követhettük. Képességeire ekkor még csak a vájt fülűek és az olasz Soul Note kiadó vezetői figyeltek fel, aminek következtében 1985-ben önálló lemezzel lépett a nyilvánosság elé. Együttműködése John Scofield gitárossal tágabb fókuszba állította játékát, az igazi áttörést azonban a Blue Note céggel a kilencvenes évek elején kötött szerződés hozta meg neki. A Trio Fascination sorrendben a kilencedik lemeze a nagy múltú kiadónál, amellyel Lovano azoknak a muzsikusoknak állít emléket, akik pályájának első lépé­seit szülővárosában irányították.

A trióforma Lovano számára folyamatos kihívás és kísérlet, ami a kezdetektől kíséri zenei fejlődésének állomásait. A harmóniahangszer nélküli játék nagy szabadságot ad a muzsikusnak, tág kereteket kínál egyénisége kibontakoztatásához, de veszélyeket is rejt magában: egy idő után egyhangúvá, statikussá válhat. Lovano fő instrumentuma a tenorszaxofon, de talán épp a változatosság érdekében az alt- és a szopránszaxofont, illetve az altklarinétot is hangszerei közé iktatta. A Trio Fascination darabjait egy kivétellel zeneszerzőként is jegyzi, tehát nemcsak rögtönzőként, hanem saját zenei világát tudatosan építő, sokoldalú muzsikusként áll a hallgató elé. Ezen a CD-n a hagyománytisztelet a kompozíciók jellegében fejeződik ki elsősorban: Lovano szerzeményei formailag pontosan körvonalazható post-bop darabok, amelyek elsőd­leges funkciója az, hogy a szabad rögtönzés alapjául szolgáljanak. Ennek a zenének lényege ugyanis a „szabad" rögtönzés, amelynek szabadsága nem feltétlenül a formai kötöttségektől való eltávolodásban, hanem inkább a tagok egymást kölcsönösen inspiráló improvizatív játé­kában nyilvánul meg. Ebben a vezető szerepet Lovano viszi, aki úgy kezeli hangszerét, mintha egész fúvóskórust helyettesítene. Öblös, erőteljes tónusa, robusztus előadásmódja a zene min­den percét feszültséggel telíti, ugyanakkor kifinomult, balladai megnyilatkozásokra is képes. Rögtönzési módszerének egyedi vonása a bop háttér és a szabad hangzás keltőssége: hol az adott harmóniamenetekbe illeszkedve, hol azokból kilépve, de mindenkor a maga törvényei szerint fújja hangszerét. Úgy tetszik, találékonysága – egyelőre – kimeríthetetlen.

Partnerei – kell-e mondani? – hasonlóképpen kiváló rögtönzők. Dave Holland a bőgős ha­gyományos szerepétől eltérően nem az alaplüktetés, a szabályos tempó biztosítását tartotta feladatának, hanem ritmusban és harmóniában hoz izgalmas színeket a játékba. Több szólóra vállalkozik, játéka magabiztosan lendületes, tónusa eszményien tiszta. A Lovano zenei fej­lődésére egykor nagy hatást gyakorolt Elvin Jones sűrű poliritmikus és polimetrikus dobolása a triójáték ideális, a partnereket állandóan továbbhajtó alkotóeleme. A magasra hangolt dobok a szokásosnál dallamosabban szólnak, és a ritmikai funkció teljesítésén túl tónusban is új ár­nyalatokkal gazdagítják a zenét.

A Trio Fascination három kivételesen felkészült muzsikus megalkuvásmentes, a jazz kreativitását hangsúlyozó zenéje, amely intenzitásán túl mindenekelőtt személyességével ra­gadja magával a hallgatót. Próbára tevő, hogy ne mondjam, emésztő muzsika, birkózni kell vele.

*****

(Gramofon, 1999/12)