Mark Whitfield: Forever Love

Nehéz eldönteni, melyik a rosszabbik eset: ha a jazzmuzsikus maga igényel vonóskíséretet a zenéjéhez, vagy ha a producer agyában fogan meg az ötlet. A jazz története során sok mérvadó muzsikust kísértett meg a lehetőség, köztük olyan stílusteremtő személyiségeket, mint Charlie Parker vagy a drámai sorsú énekesnőt, Billie Holiday, nem beszélve a fiatal Wynton Mar­sa­lisról. Egy időben volt erre magyarázat: a felső tízezer által lenézett, szórakoztatóipari termék­ként kezelt jazz (fekete) művelői úgy gondolták, az európai klasszikus zene hangszereinek jelenléte emeli produkciójuk rangját. Meg aztán ott voltak a stúdió akadémikus képzettségű (fehér) hangszerelői, akiket foglalkoztatni kellett. Az eredmény azonban a legtöbb esetben művészi fiaskó lett, a vonósok ugyanis ritkán szervesültek az improvizatív zenével, többnyire érzelgős, esztrád jellegű háttérként szolgáltak. Az ilyesfajta késztetésen azóta szerencsére túllépett az idő, a fekete muzsikusok emancipálódtak, a jazz java is mind többek szemében minősül művészi megnyilatkozásnak, a csábítás ördöge azonban ma sem alszik. Nem tudni pél­dául, mi indította Mark Whitfield New York-i gitárost arra, hogy harmadik Verve-lemezét 21 tagú vonószenekar kíséretében rögzítse, hacsak a címre s a borítón olvasható vallomásra nem gondolunk, amelyben a fiatal muzsikus a szerelem mindenhatósága mellett tesz hitet. Kérdés persze, hogy a szerelmi tematikának mennyiben attribútuma a vonóskíséret, mint ahogy ez a lemez is inkább tűnik a kiadó piacorientált vállalkozásának (producer: Richárd Seidel és Mark Whitfield), mintsem Whitfield önálló megnyilatkozásának. Az ajánlások szerint a csaknem egyórás album számainak megszólaltatását egy kivétellel a jazz nagy énekesei ihlették, úgymint sorrendben Dinah Washington, Tony Bennett, Johnny Hartman, Nat King Cole, Sarah Vaughan, Billie Holiday, Ella Fitzgerald, Billy Eckstine és Frank Sinatra. Imponáló névsor, azt jelzi, hogy a gitáros a témakör bejárásához a jazz vokális hagyományaira támaszkodott. Az összeállítás a deduktív módszer mintapéldája: a koncepcióhoz rendeltetett a zene. A vezéreszme nem más, mint himnusz a szerelemhez, a zene pedig lassú tempójú, balladisztikus (nem mo­dern) standardek sorozata. Dale Oehler hangszerelő hét számban írt ehhez hegedű-brácsa-cselló kíséretet, aminek funkciója nem a szólamok kibontása, versenyeztetése vagy ellenpontozása, hanem a darabok érzelmi-hangulati amplitúdójának fokozása. Az eredmény melodrámai kon­zumtermék, aminek kevés köze van a jazz kreativitásához. A vonósok érzelgős generálszósza mindent elfed, még azt is, amire egyébként érdemes volna figyelni. Így esnek a hangszerelés áldozatául a jó képességű gitáros gördülékeny, pontosan artikulált, a bluesban és a bebopban gyökerező, fúziós utalásokkal is élő érzelmes, de nem érzelgős rögtönzései. Whitfieldnek lehetősége nyílik arra, hogy három akusztikus szólószámban is megmutassa – többnyire ak­kordbontásokból építkező – technikáját, gitárjának gyönyörű hangját azonban olykor megz­avarják a fekvésváltások bántóan hangos csúszkálásai. Új jazz, ezredvég. Ecce jazzgitáros?

**

(Gramofon, 1997/6)