Javon Jackson: Good People

Art Blakey „ifjú oroszlánjai” között kezdte pályáját a ma krisztusi korban járó Javon Jackson, aki 1987-ben lett a mester utolsó állandó hard bop-együttesének tagja Philip Harper, Robin Eubanks, Benny Green és Peter Washington társaságában. Az azóta eltelt tíz évben olyanok lemezein szerepelt, mint Freddie Hubbard, Brian Lynch, Micky Tucker, Benny Green, Charlie Haden, illetve Elvin Jones, akinek együtteséhez csatlakozott is. Ezzel párhuzamosan saját útra lépett, amelynek legjelentősebb állomása a Blue Note céggel 1993-ban kötött szerződés volt. A When the Time is Right c. bemutatkozó lemeze óta a Good People a negyedik a sorban, és olyan kísérletező muzsikusnak mutatja be, aki a jazzt kiindulási pontnak, 0. kilométerkőnek tekinti, ahonnan sokfelé indulhat a felfedező.

A szándékoltan vegyes anyag vezéreszméje az elhatárolódás, a '60-as, '70-es és '80-as évek­ben bevett fogalmazási és komponálási módok kerülése. Ez mindenekelőtt szokatlan hangszer­választásban, az akusztikus és elektromos instrumentumok együttes jelenlétében, illetve a rend­hagyó szerkesztésben jelenik meg. Javon ihlető háttere széles körű, a rock és a funky azonban – közvetlenül vagy áttételesen – majd’ minden darabban feltűnik. A lemez nyitó darabja, a szaxofonon, akusztikus gitáron, bőgőn és ütőhangszereken megszólaló, kamarajellegű, melo­di­kus Ed' Oxum a brazil zene iránti vonzódását tükrözi, ezt azonban gyökeres stiláris és hang­ütésbeli váltásként Tony Williams egykori Lifetime nevű elektromos jazz-rock együttesének híres száma, a laza építkezésű szólókra lehetőséget nyújtó Emergency követi. Latinos világba visz John Coltrane kevésbé ismert Exotica c. szerzeményének feldolgozása is, amelyben a szaxofon két szólója fogja keretbe az akusztikus gitár rögtönzését. A címadó Good People Jackson-ötlet; pár hangból álló, két részben elővezetett, majd ugyanígy lezárt témájának nincs más funkciója, mint hogy kiindulópontul szolgáljon a dögös funky ritmusra épülő szólókhoz. Itt lép be először a Hammond orgona, illetve kap szerepet az elektromos gitártorzítás lehe­tő­ségeit végletekig kihasználó, kozmikus dimenziókig tágító Vernon Reid. A Diane puritán bal­lada, az album leginkább jazzes száma a szerző szaxofon- és Washington bőgőszólójával. Jackson nagy kedvelője a latin rock mestere, Carlos Santana játékának. A Flor De Canela témáját a gitáros Borboletta című lemezéről kölcsönözte. A lemez leghosszabb darabjának nagy ívű expozíciója több mint három perc, amelyet követően a gitár, a bőgő és a dob szabad ritmusa fölött a szaxofon diadalmas szólója bontakozik ki, hogy aztán a zene a kompozíció utolsó harmadában a gitár effektektől hemzsegő szólója alatt rendeződjön szabályos ütembe. A har­móniai határokat feszegető kaland után igazi feloldás a lemezt záró újabb Jackson-szerzemény, a Naaman hangszerszólók sorozatából álló, szvinges lendülete.

Nemzedékéből Javon Jacksonra eddig viszonylag kevés reflektorfény jutott, de Good People című lemeze alapján okkal formál jogot a nagyobb figyelemre. A szaxofonos, akinek játékában Rollins és Coltrane hatása nyilvánvaló, a lassan beérő muzsikusok közé tartozik, akik nem érik be azzal, hogy valamelyik stílushoz vagy irányzathoz csatlakozzanak, hanem saját zenéjüket próbálják létrehozni. Nem gyomorból, hanem fejből muzsikál, előadásmódját egy­fajta önkontroll és távolságtartás jellemzi. Divatos szóhasználattal ezt posztmodern attitűdnek is nevezhetnénk, ha a dekonstrukcióval szemben nem volna erősebb benne a konstrukció iránti hajlam és indíttatás. A Good People eklektikája több, mint különböző karakterű számok soro­zata: a mögötte felsejlő zenei gondolkodás magában hordja az önálló nyelvezet kimunkálásának esélyét.

****

(Gramofon, 1998/1)