Ennek a városnak jövője is van

Turi Gábor Debrecenbe tér haza Washingtonból

• Immár negyed évszázada, hogy történelem-angol szakos tanári diplomát szerzett a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, s aztán újságíróként kezdett dolgozni. Miért választotta ezt a pályát?

- Családom felmenő és oldalági rokonságából tisztes létszámú tantestületet lehetett volna összeállítani, érthető, hogy az én választásom is a bölcsészkarra esett. A hetvenes évek elejének viszonylag szabad levegőjében pezsgésnek indult az egyetem kulturális élete, én is sok mindent kipróbáltam: riportokat készítettem a kollégiumi rádiónak, dobos lettem az egyetem beatzene­karában, és kapcsolatba kerültem az egyetemi lappal is. Vonzott a nyilvánosság mint önkife­je­zési lehetőség, még ha korlátozott érvénnyel bírt is. A végzés után természetszerűleg adódott, hogy az akkor egyetlen helyi sajtóorgánum, a Hajdú-Bihari Napló szerkesztőségében kezdjem pályafutásomat. Az egyetemi burokból kikerülve nagy ambícióval, annál kevesebb hely- és valóságismerettel láttam munkához. Aztán alkalmam nyílott közelről megismerni azt a világot.

• 1988 szeptemberében részt vett a Magyar Demokrata Fórumot útjára indító második lakitelki tanácskozáson. Hogyan került kapcsolatba az MDF-et létrehozó szellemi-politikai körökkel?

- Hosszabb folyamat volt, amíg gyakorló újságíróként felismertem a szocializmusnak nevezett társadalmi rendszer igazi arcát. 1986-ra politikai okok miatt megszaporodtak konfliktusaim a Naplóval, a kiadó ezért az Egyetemi Élethez helyezett szerkesztőnek. Az ott töltött szűk három esztendő azonban nem lett parkoló pálya. Tehetséges diákmunkatársi gárda fogadott, akikkel a lapot hamarosan szókimondó politikai orgánummá formáltuk. Ez már az erjedés, az ellenzéki mozgalmak bontakozásának időszaka volt, magam is részt vettem fővárosi rendezvényeken. Az 1987-es első lakiteleki találkozót követően levélben megkerestem a szervező Lezsák Sándort, és elkértem megnyitó beszédét közlésre. Néhány hónap múlva meghívás érkezett tőle a második lakiteleki találkozóra. Ott az élmények hatására az elsők között csatlakoztam a zászlót bontó MDF-hez.  Pár nappal később az Alföld szerkesztőségében írók, irodalmárok, kritikusok, új­ságírók társaságában megalapítottuk a mozgalom debreceni csoportját, amely ügyvezetőjévé választott. Jóllehet váratlanul csöppentem ebbe a helyzetbe, örömmel vállaltam közösséget az általam nagyra becsült személyekkel.

• Miképpen élte meg a rendszerváltás éveit?

- Ma már látom, törvényszerűségek munkáltak abban, hogy a sok új szervezet közül a Magyar Demokrata Fórum tagja lettem. Benne volt ebben családi hátterem, református lelkész illetve falusi kántortanító nagyapáim, a sárospataki középiskola – egyszóval az a protestáns, hazafias, ellenálló szellemi magatartás, amelynek létezésével világias, bohém fiatalságom éveiben nem sokat törődtem, de amely a jelek szerint mégis befészkelte magát agyam belső járataiba. Bele­vetettem magam a politikába, szerveztem a pártot, jártam a megyét, sok embert megismertem. A politika színpadán amatőrök voltunk, de azt tudtuk: a demokratikus Magyarország megszü­letéséért tevékenykedünk. Amikor a debreceni szervezet alakuló ülését követően lakótelepi lakásunkba becsöngetett egy érdeklődő hajdúböszörményi vendéglős, feleségem rémülten álla­pította meg: vége van a magánéletünknek, telefonjainkat ezentúl lehallgatják, lépéseinket nyo­mon követik. Én azt válaszoltam, nincs titkolni valónk, nyílt lapokkal játszunk. Életem leg­fon­tosabb időszakának tartom azt a pár évet, büszke vagyok arra, hogy részt vállalhattam a rend­szerváltozás előkészítésében és megvalósításában. 1991-ben mégis úgy döntöttem, hogy hivatá­somat, az újságírást választom, és felhagytam a szervezett politizálással. Azóta, legalábbis for­mai értelemben, független vagyok.

•  1992-ben Jeszenszky Géza akkori külügyminiszter kinevezte a londoni magyar nagykö­vetség kulturális attaséjának, ami nyilvánvalóan egészen más jellegű munka volt, mint amit addig végzett.

- Óriási ugrás volt ez, ami a rendszerváltozás nélkül nem következhetett volna be. A diplomácia sajátos szaktudást és képességeket kívánó munkakör, noha óvakodnék a misztifikálásától. Mivel korábban kulturális újságíróként, művészetkritikusként tevékenykedtem, ismereteimre alapozva nyitottsággal, fogékonysággal igyekeztem ellensúlyozni a diplomáciai érintkezésben esetlegesen mutatkozó járatlanságokat. Nagykövetségünk sok rendezvénynek adott helyet az én szervezésemben. Emellett alkalmam volt tanulmányozni a sok évszázados demokratikus hagyománnyal rendelkező Nagy-Britannia művészeti életét, a kultúrafinanszírozás, -szervezés és -igazgatás kérdéseit. Londonban minden megjelenik, ami a világ kultúrájában lényeges, és feleségemmel igyekeztünk élni a kínálattal. Nem mindennapi lehetőség, hogy az ember egyik este Solti György karmesterrel vacsorázhat, a másikon a Royal Shakespeare Company előadását tekintheti meg.

• 1995-ban visszatért Debrecenbe, ahol hamarosan útjára indult a Hajdú-Bihari Nap című független napilap, aminek utóbb Ön főszerkesztője lett. Milyen reményekkel csatlakozott ahhoz a vállalkozáshoz?

- Az ember életében kevésszer adatik meg, hogy meghatározó szava lehessen olyan szellemi műhely formálásában, mint egy újság. Ezt megelőzően 1989-ben már volt hasonló kísérletünk, amikor három újságíró barátommal elindítottuk az Úton című független hetilapot. A Napot egy év után vettem át, és jóllehet csak pár hónap adatott rá, ma is úgy vélem, jó irányba mozdultunk el. Vonzó külsejű, élvezetes stílusú, hírszolgálatában tényszerű, véleményorientáltságában (jobb)középre húzó, helyi jellegű, de tágabb érvényű lappá akartuk fejleszteni.

• A Nap végül is – kár szépíteni – megbukott. Miért?

- A Nap mint lap nem bukott meg, ellenkezőleg, szakmailag kezdte kiforrni magát, példány­száma folyamatosan emelkedett, népszerűsége nőtt az olvasók körében. Mint gazdasági vál­lalkozás csődbe ment, mert nem sikerült megfelelő szeletet kihasítani a hirdetési tortából. A vetélytárs fél évszázados jelenléte olyan előnynek bizonyult, amit ennyi idő alatt lehetetlen volt behozni. 150 millió forintnyi veszteség után a tulajdonosok beszüntették fenntartását. Most látjuk csak igazán, milyen nagy szükség volna ilyen természetű információs forrásra a megyé­ben.

• 1998-ban újra diplomáciai szolgálatba állt – ezúttal Washingtonban, ahonnét néhány hete érkezett haza. Milyen tapasztalatokat szerzett a világpolitika központjában?

- Washington dolgozni óriási lehetőség és felelősség. Elsődlegesen a médiával foglalkoztam, de a nagykövetség politikai osztályának tagjaként az elemző munkában is részt vettem. Az óceán túlpartjáról nézve Magyarország kis pont a térképen – ugyanakkor sokan tudnak gazdag múltunkról, viharos történelmünkről, a kommunizmus felszámolásában játszott szerepünkről. Van erkölcsi tőkénk, amire építhetünk. Megítélésünk – és boldogulásunk – kulcskérdése gazda­sági és szellemi teljesítményünk. Ezt csak szakmailag felkészült, öntudatos mérnökök, pedagó­gusok, közgazdászok, rendőrök, polgármesterek, kertészek, pincérek stb. révén érhetjük el. Évtizedeken át az alávetettség és a felelősség nélküliség Magyarországán éltünk, aminek nyomai még ma sem haltak ki teljesen a közös tudatból. Amerika eredményeinek egyik forrása a teljesítmény-központúság. Az amerikai társadalmat rendkívül erős feltörekvési vágy, vállalkozószellem és magabiztosság hajtja előre. Jó volna ezeket a tulajdonságokat – a tör­vénytisztelettel egyetemben – Magyarországra is átültetni, hogy megszabadulhassunk a közel­múlt lelki és fizikai terheitől. A csillagok nekünk állnak.

• Idén tavasszal az MDF debreceni szervezete felkérte, hogy induljon el az őszi önkor­mányzati választásokon. Sokat gondolkodott, mielőtt elfogadta a felkérést?

- A jövőmet tervezve megérett bennem az elhatározás, hogy nemzetközi tapasztalataimat váro­som javára kívánom hasznosítani, mert itt nagyobb szükség és lehetőség van rá, mint Buda­pesten. Minderre elsősorban az a szembetűnő átalakulás indít, aminek az utóbbi négy évben tanúi lehettünk. Debrecen már nem az a poros, reménytelen jövőképű, elhanyagolt település, ami öt-tíz éve volt. Élet költözött bele. Ennek zálogát abban látom, hogy a korábbi évek bénító politikai széttagoltsága után 1998-ban egységes csapat kapott felhatalmazást az irányításra. A folytatás esélye adva van: a megfelelő neveket kell megjelölni a szavazócédulán. Magyarország hamarosan az Európai Unió tagja lesz, a régiók szerepe felértékelődik, Debrecen tágasabb mozgástérhez jut. Nem az Amerikában szinte kötelező optimizmus mondatja velem: ennek a városnak nemcsak múltja, hanem jövője is van.

(Őrváros. A Fidesz és az MDF választási kiadványa, 2002)