Csak a blues (Sonny Stitt, Marcus Roberts)

A dzsesszmuzsikusnak az a blues, ami a szántóvetőnek a termőföld, a televény, amelyből az éltető nedveket meríti. A 12 ütemű blues az alkalmi (öröm)zenéléseken közös nevezőre hozza az egymás stílusát még nem ismerő zenészeket, és lehetővé teszi köztük a zenei párbeszédet. Még a kísérletező szellemű muzsikusokat is, bárha áttételesen, olykor visszatérnek a gyökerekhez, ha másért nem, hogy legyen mitől elrugaszkodniuk. Az utóbbi időben két olyan CD is forgalomba került Magyarországon, amely címében is utal a közvetlen kapcsolatra.

Sonny Stitt altszaxofonos neve a negyvenes években, a bebop korszakban tűnt fel, sokig a stílusteremtő, ugyancsak altszaxofonon játszó Charlie Parker másának tartották, holott játékmódjuk egymástól függetlenül alakult ki. Stitt igazi örömzenész, hiányoztak belőle a zenekarvezetői ambíciók, játékszenvedélyét alkalmi fellépéseken, lemezfelvételeken, és a JATP, azaz a Jazz at the Philharmonium (Dzsessz a filharmóniában) elnevezésű koncertso­rozaton élte ki. Egy ilyen turnén került egy csapatba Roy Eldridge. trombitással 1957-ben, s a találkozást lemezfelvétel követte. A párosítás meglehetősen valószerűtlennek látszott, lévén, hogy Eldridge a korábbi swing stílus reprezentánsa volt. A kritika nem is értékelte túl magasra az együttműködést, vannak azonban olyan lemezek, amelyek értéke megnő az idővel, s a gyűjtők keresett kincsévé válnak. Ez lett a sorsa az Only the Blues című LP-nek, amely most a Verve cég Elité Edition sorozatában exkluzív köntösben, eddig kiadatlan fotókkal, új kísérőszöveggel, feljavított hangminőségben jelent meg. Ez a lemez a dzsessznek abból a korszakából származik, amikor energiáktól vibrált a levegő, és a felvételek egyszeri neki­futásra kerültek a szalagra. Nincs itt szó bonyolult kompozíciókról, rafinált hangszerelésekről: a szólóké a főszerep. Stitt éneklő frázisaiban, Eldridge remek tempójú rögtönzéseiben a blues által előhívott közös vonások, s nem a stiláris különbségek érvényesülnek. Mindketten jó for­mában vannak, amit csak fölerősít az Oscar Péterson (zongora), Herb Ellts (gitár), Roy Brown (bőgő), Stan Levey (dob) alkotta, lendületesen swingelő ritmusszekció. A 76 percnyi CD érdekessége, hogy a lemezre akkor fel nem került I Know That You Know c. számnak tizen­hét, részben teljes, részben torzóban maradt változata is helyet kapott rajta, igazi csemegét kínálva a gyűjtőknek. (Verve)

A mai harmincas nemzedék nem annyira éli, mint inkább újrateremti a bluest. Wynton Marsalis és a köré szerveződött muzsikusok a múlt vállalásának tudatos szándékával fordul­nak a dzsessz alkotóelemeihez és korábbi korszakaihoz. A trombitással hat évig dolgozó, ma 36 éves Marcus Roberts zongorista Blues for the New Millennium (Blues az ezredfordulóra) c. CD-je nagyszabású kísérlet a színtézisre, a jövő századba átvezető, a dzsessztörténet teljességét magába foglaló, korszerű hangzású zene megteremtésére. A tizennégy darabot nem for­málja keret, hanem a közös alap, a 12 ütemű blues köti össze. Roberts elsődleges szándéka a számokon belüli feszültség és szinkópált ritmus megteremtése volt, amely lüktetésével a moz­gás képzetét kelti, és ezzel azt bizonyítja, hogy a blues nem szükségszerűen szomorú és letört hangulatot közvetít. A nyitány Róbert Johnson és Jelly Morton egy-egy klasszikus szerzeményének mai hangzású változata, a többi szerzeményt Roberts maga jegyzi. Eszközei rendkívül változatosak: összetett, olykor atonális harmóniák, sokrétű hangszerelés (13 fiatal muzsikus játszik a lemezen, köztük két dobos, és két bőgős), gyakori tempó- és metrumvál­tások. (Columbia/Sony)

(Napi Magyarország, 1998)