Dzsesszhétvége New Yorkban

Ha már ott vagyunk, könnyű az eligazodás: a New York Times pénteki ajánlójában külön oldal ismerteti a pop- és a dzsesszprogramokat. Átlagos hétvégén nincsenek fesztiválok, különleges koncertek; hallgatnivalót a klubok k­ínálnak, a közép-európai számára zavarba ejtő mennyiségben.

Junior Mance

A Village Vangurad a trombitás Tom Harell szextetjét hirdeti, a Sweet Basilban a zongorista Barry Harris és a baritonszaxofonos Charles Davis kvintettje játszik, a Fat Catben a Chick Corea együtteséből ismert Avishai bőgős kvintettje várja az érdeklődőket, a Smoke-ban a chicagói Von Freeman szaxofonos kvartettje, az Up Over Jazz Caféban Donald Edwards dobos együttese lép fel.

A Lincoln Center Manhattan kulturális központja, itt van a Metropolitan Opera House, a Juilliard Music School, néhány színház, mozi, és természetesen a dzsessz sem marad ki a kínálatból. A dzsesszprogram 1996 óta önálló vállalkozás: Wynton Marsalis trombitás, zeneigazgató vezetésével nemcsak fórumot biztosít az élő dzsessznek, hanem repertoárzenekarja révén a hagyományok őrzését is feladatának tartja. A big band tavaly Duke Ellington, idén Louis Armstrong születésének századik évfordulójára állított össze emlékműsort, amellyel Amerika számos városában, sőt Európában is turnéztak (ezen a hétvégén éppen Prágában vendégszerepeltek).

Szombat este szólóhangverseny szerepel a központ magas épületének tizedik emeleti, Penthouse-nak nevezett, pazar kilátást nyújtó saroktermében: Junior Mance zongorázik. A mester Gene Ammonstól  Dizzy Gillepie-n át Cannonball Adderlyig a dzsessz sok nagy személyiségével játszott, de szólóban ritkán szerepel, inkább a trió az igazi közege. Az asztalok mellett ülő, bort vagy üdítőitalt kortyolgató mintegy 150 fős közönség a különleges élménynek kijáró izgalommal fogadja a művészt, akit hetvenkettedik születésnapja alkalmából a szünetben gyertyákkal feldíszített tortával köszöntenek. A rövid fehér szakállas Mance olyan, amilyennek a képeskönyvek a nyugalmazott afro-amerikai professzorokat ábrázolják: nyugodt, méltóságteljes, barátságos. Műsorválasztása átfogja a dzsessz egész történetét, formakultúrája kivételes, billentése finom, játékát áthatja a blues. Anyanyelvén beszél, s noha minden szava ismert, mondandóját élvezettel hallgatja a 90 százalékban fehér, jól szituált közönség. A siker garantálva van, 45 dollárért nem érezheti magát rosszul az ember.

A Central Park sarkától jó néhány földalatti megállóval arrébb, Manhattan déli felén, a Knitting Factory (Kötőgyár) nevű alternatív kultúrközpontban olcsóbban mérik a dzsesszt. A belépő itt átlagosan 10-15 dollár, de most sztárt hirdetnek a plakátok: Charles Lloyd szaxofonos koncertjére 20 dollár a jegy. Addig, amíg van.

(Magyar Nemzet, 2000)