Zene korongok és hullámok hátán
Nem kétséges, a dzsessz kedvelői előnyös bánásmódot élveznek az Egyesült Államok fővárosában. Az utcán többnyire walkmannel sétáló washingtoniak mintegy másfél tucat rádióállomás között válogathatnak, s ebből kettő állandóan dzsesszprogramokat sugároz. Műsoruk – jellegükből következően – eltérő: a kereskedelmi adás könnyebben emészthető fúziós zenével csábítja a hallgatókat, a WDCU elnevezésű közösségi adó azonban megengedheti magának a luxust, hogy fajsúlyosabb, dzsessztörténeti szempontból értékesebb összeállításokkal szolgáljon. Ne feledjük: Washington lakóinak 72 százaléka fekete bőrű.
A WDCU-t 1982-ben alapították a washingtoni Columbia Egyetem közszolgálati intézményeként. Információs, kulturális és oktatási programok közvetítésére jött létre, a dzsesszmuzsikát választva természetes keretként. A napi két-három órányi szöveges műsorrészek olyan témákkal foglalkoznak, mint a nők helyzete, a lakókörnyezet, a színes bőrűek élete, jogi, egészségügyi, üzleti tanácsadás, a nap és a hét kulturális (elsősorban zenei) eseményei. A zenei anyag felöleli a dzsessz egész történetét, a műsorvezetők laza, tudálékoskodásoktól mentes összekötőszövegei oldott keretet teremtenek az egyes blokkokhoz. Etnokulturális szempontból különösen a vasárnap reggeli, vallásos gospelválogatás szerez kellemes perceket az európai hallgatónak.
A nyolcvan kilométeres körzetben fogható, népszerű rádióállomás műsorai alkalmasak magnófelvételek készítésére is, de az igazi hang-minőséget a nyolcvanas évek szuperproduktuma, a lézerlemez nyújtja. Ma már minden rádióállomás CD-ről sugározza műsorait, s a lemezboltok kínálata is egyértelműen mutatja a hagyományos lakklemezek alkonyát. Már csak néhány nagyobb üzlet zugaiban, illetve a kevés számú antikváriumban fedezhetők fel; a legtöbb zenehallgató lézerlemezekre cserélte lakklemez gyűjteményét. Az átlagos amerikai zenekedvelőt vajmi kevéssé gyötri a magyar hi-fistákat változatlanul foglalkoztató „Melyik a jobb minőség?" kérdés: a CD jött, látott és győzött, ha egyébért nem, hát azért, mert mást egyszerűen nem gyártanak. (Illetve, a jóval gyengébb hangminőségű műsoros kazetták változatlanul jelen vannak a piacon. Egyelőre nélkülözhetetlenek a walkmanekhez és a gépkocsik lejátszóihoz.)
Az igazi gyűjtők persze nem adják meg magukat könnyen. Tagadhatatlan, hogy már nagyon sok zeneanyag megjelent CD-n, de még nem minden; egyes, üzleti szempontból kevésbé jövedelmező felvételekre pedig talán hiába várnak a vásárlók. Emiatt sokan megőrzik az eredeti LP-ket, vagy amit lehet, párhuzamosan beszereznek CD-n. A gyűjtők dolgát azonban nehezíti, hogy a CD-k nem olcsók: áruk 12-16 dollár között ingadozik, a leértékelések sem nagyobbak 2-3 dollárnyinál. (Érdekes: vidéken még magasabbak az árak.) Amíg kitűnő komolyzenei felvételekhez 5-7 dollárért hozzájuthat az ember, addig dzsessz CD-t csak elvétve talál tíz dollár alatt. S ez nem sok jóval kecsegteti a magyarországi dzsesszkedvelőket: az otthoni 1000-1500 forintos CD-árak aligha nyújtanak tömeges alapot a naprakész tájékozódáshoz, a gyűjtemények gyarapításához. A dzsessz hallgatása eddig sem volt éppen olcsó időtöltés, a CD-uralom pedig egyenesen a tönk szélére juttathatja a legtöbb magyar dzsesszkedvelőt.
A technikai fejlődés persze állandóan újabb csodákat produkál. Ilyen a CD-vel azonos hangminőséget nyújtó DAT magnókazetta, amelynek gyártását eddig szerzői jogi problémák miatt a hanglemezcégek megakadályozták. Nos, a hírügynökségek a napokban jelentették, hogy elhárultak az akadályok a DAT tömeges előállításának útjából: a megállapodás értelmében a gyártók jogdíjat fizetnek a hanglemeztársaságoknak. Ez a technikai újdonság ismét új utakat nyit meg a hangrögzítés számára: a hallgató saját otthonában stúdióminőségű felvételeket készíthet bármilyen hangforrásról, és tetszés szerint le is törölheti azt. Negyven évvel az első, a zajos, szalagos magnetofonok megjelenése után ez valóban lélegzetelállító haladás.
Már csak az a kérdés, milyen árat kell majd mindezért fizetni Magyarországon…
(Új Magyarország, 1991)