Távolságok

Pozsony: Duna, vár, dóm, magyar fő­úri paloták, szlovák embertömeg, szürke­ség, sorok mindenütt. Mozdulatlanság, transzparensek, vörös jelképek. Ilyenkor, október elején másfajta plakátok is meg­jelennek az utcákon: a Pozsonyi Zenei Ünnepek emblémái.

A kéthetes rendez­vénysorozat hangversenyek tucatjait kí­nálja az érdeklődőknek. Még működik az államilag támogatott kultúrpolitika, a ze­nei esemény rangot, nemzetközi elisme­rést hivatott szerezni Szlovákia fővárosá­nak.

A választék valóban impozáns, mű­vek, karmesterek, zenekarok, szólisták hosszú listája sorakozik a programfüzet­ben. Közöttük néhány a „könnyebb” mű­fajokból, demonstrálandó a még csak a zenében megjelenő pluralizmus iránti igényt. Ez az igény ezen az estén, október 4-én erőteljesen megjelenik: a Redutba hirdetett nemzetközi jazzkoncertre meg­telik a Szlovák Filharmónia barokk nagy­terme. Négy tévékamera rögzíti az ese­ményeket, csinos bemondónő konferálja be a közreműködőket, amerikai, bécsi és helyi muzsikusokat.

Pozsonyban nem hívatlan vendég a jazz. Fesztivált is szoktak itt rendezni, s vélhetően a szlovák rádió fejtetőre állított piramisra emlékeztető modern épülete is gyakran helyet ad jazzműsoroknak. Itt, mint említettem, még működik az állami kultúrpolitika.

Linda Sharrock, John Sass neve aligha mond valamit a jazz magyar barátainak. Pedig ők voltak az est amerikai részvevői. S jazzről szólva az amerikai eredet mindig jó ajánlólevél. Az alkalminak tűnő team bölcsője mindazonáltal Bécs, közelebbről a Vienna Art Orchestra, amelynek köré­ből ezek a muzsikusok is kikerültek. A Matthias Ruegg által vezetett big band komoly szerepet tölt be az osztrák fővá­ros zenei életében, s különösen fontosak kapcsolatai az avantgárd költészettel és színházzal. A zenekar tagjai önállóan, kü­lönféle formációkban is megjelennek; ilyen vállalkozás ez a pozsonyi, amelyben az amerikaiak mellett két osztrák és egy helyi zenész vesz részt.

A csapat motorja láthatólag Wolfgang Puschnig altszaxofonos. Kitűnő szólista, a hagyományos és a modern jazz világá­ban egyaránt otthonosan mozog, van színpadi levegője. Fontos szerepe van a koromfekete Sassnak, aki tubáján hozza a basszust és az ellenszólamokat. A szin­tén fekete Linda Sharrock hangszere sa­ját hangja: szöveg nélkül énekel, gyakran a szaxofonnal unisonóban, s önállóan improvizál. Olykor bizonytalanul, az összeszokottság hiányát érezve. Hangja a középtartományban mozog, kifejezőkész­sége szintén. Jozef Sosoka dobon, ütőhangszereken szilárd ritmusalapokat biz­tosít. A zongorista, az Uli Scherer helyére beugró ismeretlen fiatalember szolidan a háttérben marad.

S a zene? A zene a mai, a populáris hangvételt a free kitörésekkel elegyítő di­vatos trendbe illeszkedik. Saját kompozí­ciók, nagy ívű dallamok, tonális harmóni­ák, ostinato basszus, s mindezekre épül­ve nem túl hosszú, de szabadon csapon­gó rögtönzések, nem nélkülözve a kroma­tikát sem. A ritka hangszerösszeállítás egyedi jelleget ad a produkciónak, jóllehet a zene nem igazán eredeti. A muzsikusok egyre inkább belemelegednek a játékba, s a közönség követi őket. A hangulat forró­sodik, a Caravan még közös viszonyítási pontot is kínál, nem csoda hát a végén a vastaps, a ráadás.

Nem tudom, Bécsben tapsolt-e valaha is ennyi ember ennek a név nélküli zene­karnak. Fellépésük itt eseményszámba ment, s a kulturált közönség nem csaló­dott, kulturált programot kapott. Persze, ne feledjük: a névnélküliség csak a zene­karra vonatkozik, a muzsikusok alanyi jo­gon léptek a színpadra, s küzdöttek meg a sikerért. Belegondolok: vajon ezek a ne­vek Budapesten mire lettek volna elegen­dők? Aztán ránézek a térképre, s látom: Pozsony és Bécs között hatvan kilométer a távolság.

(Jazz, 1989/3)