Kis magyar jazzcsoda
Olvasom a Rádióújságot. 1990. március valahányadika, 22 óra valahány perc: a TV dzsesszpódiuma (így). Élő hangverseny-közvetítés a Budapesti Tavaszi Fesztiválról. Közreműködik: Szakcsi Lakatos Béla, Lakatos (Ablakos) Dezső...
Nézem a tévét. Élő közvetítés a Budapesti Tavaszi Fesztiválról, a színpadon: Szakcsi, Dés László és mások...
Keresgélem írógépemen a billentyűket, s közben azon gondolkodom: már megint egy jó kis magyar csoda részesei lehettünk. Jazz a televízióban? Élőben? Mi történt a tévé háza táján? Csak nem a demokrácia előszele csapta meg a legfontosabb nemzeti médium műsorszerkesztőit?
Ami azt illeti, volt okunk töprengeni a meghökkentő jelenségen. Eléggé sovány kenyéren tartotta eddig a televízió a magyar jazzmuzsikusokat és jazzkedvelőket. Tudjuk persze: rétegműsor, értelmiség, miegymás. De akkor is: a pori jazzfesztivál egy hetének programját osztogatni egész évben jazz gyanánt, ez mindenképpen erős diétának nevezhető. Jó, jó, időnként becsúszott ez-az. Például Gonda János történeti sorozata. Vagy egy-egy felvétel a székesfehérvári, újabban a budapesti fesztiválról, netán Benkóék valamelyik jubileumi hangversenyéről. Klipek is bekerülhettek a pop-rock műsorok valamelyikébe – annak, aki nézi őket. Lehet, hogy ha valaki statisztikát készít, ennél többet tud kihozni. De azt semmiképpen sem, hogy a jazz módszeresen és szisztematikusan jelen lett volna a Magyar Televízióban.
A „bennfentesek” visszakérdezhetik: miért kellene a jazznek módszeresen megjelenni a tévében?
A válasz egyszerű: azért, mert a jazz kultúrahordozó. Túl azon, hogy az egyetemes zenekultúrába illeszkedik, a magyar kultúrának is szerves része, önálló értékeket hozott létre. És mindennek, ami értéket hordoz, valamilyen formában helyet kell adni a nemzet televíziójában. Ami szórakoztató, azt olyan műsorokban: ami nemesebb, azt pedig olyan össze függésben.
Megkérdezem: mit tud a magyar tévénéző (a nevek alkalomszerűek) Dresch Mihályról, Lakatos Tóniról, Süle Lászlóról? Persze, miért éppen a jazz lenne kivétel: e téren is épp olyan esetlegesség, összevisszaság, koncepciótlanság jellemezte a tévé műsor-összeállítását, mint mondjuk, az irodalom vonatkozásában Ha egy szerkesztőnek úgy hozta kedve, lett jazz a műsorban, ha nem, hát nem. Ennyi.
Most látom csak: múlt időben fogalmaztam. Talán megváltozott a helyzet mostanában? Szemléleti váltást jelez az élő adás, Ella Fitzgerald és Frank Sinatra bemutatása a Vurlitzerben. fiatal jazzművészek szerepeltetése a Stúdió '90-ben? Vagy csak koncentráltan jelentkezik az esetlegesség?
Én egyszerű tévénéző vagyok, nem tudok erre felelni. De azt tudom, hogy 1990. április 8-án valami történt Magyarországon, kiléptünk a négy évtizede járt egyirányú utcából, s kereszteződésbe kerültünk. Azt az új utat, amit választottunk, demokráciának hívják: a demokrácia velejárója pedig a pluralizmus, a sokféleség. Hihetjük, hogy ezzel véget ért negyven esztendő torz, hamis, értékromboló „kultúrpolitikája”, s elkezdődhet valami minőségileg új: az eszmék, ideák, szellemi javak nemes, megtermékenyítő versengése. Amiben a kultúrának nem a politikai diktátumok, hanem a gazdasági elnyomorodás, az üzletiesedés ellen kell védekeznie. Mint a civilizált országokban.
Önazonosság. Ez lesz most a kulcsszó. Mindenkinek: az embereknek, az országnak, a művészeteknek, meg kell találniuk önmagukat. Ez a fejlődés, a kiteljesedés feltétele, A jazznek is meg kell találnia önmagát ahhoz, hogy méltóképpen lehessen jelen a kultúrában. És a televíziónak is rá kell találnia önmagára ahhoz, hogy helyet biztosíthasson a művészeteknek, a kultúrának. Benne a jazznek. Keserves, küzdelmes folyamat lesz ez, de nincs más út. Ez vezet Európába,
Hát ezért volt csak kis magyar jazzcsoda a március valahányadikai élő közvetítés. Mert felkínáltatott a ritka, talán soha nem volt lehetőség: kiemelt tálalásban, jó műsoridőben jelenhetett volna meg a magyar jazz három reprezentánsa a széles közönség előtt. Ehelyett egy kivételével mások léptek a színpadra, ahogyan az már errefelé lenni szokott. Nem jött össze: ez mondjuk beteg lett, annak akadt egy jobb bulija, emez meg elvesztette a repülőjegyét. Így aztán a műsor is csak esetlegessé válhatott: négyen összeálltak, s becsülettel, legjobb rutinjukkal eljátszották a rögtönzött programot. A csoda elmaradt.
Több is veszett Mohácsnál? Lehet. De talán ezért kell X-edik alkalommal talpra állnia ennek a nemzetnek.
A kulcsszó: önazonosság. Ennek elérése azonban áldozatokat követel. Mindenkitől.
(Jazzpress, 1990/2)