Mérték, alázat, ízlés, szabadság, egyéniség (Cécile McLorin Salvant )

A jazz új dívája, Cécile McLorin Salvant sikeres bemutatkozása Budapesten

Először a trió tagjai vonulnak be a színpadra. A zongorához Renée Rosnes ül, a nagybőgőt Rodney Whitaker kezdi pengetni, a dobokat Louis Nash veszi kezelésbe. Tapasztalt, érdemes muzsikusok a jazz élvonalából. Halkan indítanak, majd néhány taktus után rövid, fehér, libegő ruhában, magas sarkú, színes cipőben és áruvédjegyévé vált, vastagkeretes fehér szemüvegben besétál a barna bőrű énekesnő.

A Miamiban haiti apától és francia anyától 26 évvel ezelőtt született Cécile McLorin Salvant nevét a Thelonious Monk énekverseny megnyerése 2010-ben tette ismertté a jazz világában. A médiafigyelemnek alighanem része lett abban, hogy For One To Love című lemeze a 2015. év legjobb énekes albumának járó Grammy-díjat érdemelte ki – aminél magasabbra aligha ívelhet egy előadó pályája.

Hírnév ide, tisztelet oda, egy művésznek minden este meg kell küzdenie a sikerért. Nem történik másként a Fesztiválszínházban sem. Az első számot még udvarias, tartózkodó taps fogadja, de aztán oldódik a feszültség, emelkedik a hangulat. Különösen a szvingesen lüktető, tempós darabok ragadják magukkal a közönséget. Billie Holiday Fine and Mellow című bluesa már vastapsot vált ki, s a másfél órás koncert zajos ünnepléssel zárul. A ráadásként, szólóban előadott, drámai hangvételű spirituálé elbocsátó, személyes üzenete az estének.

Az éneklés a jazz legnépszerűbb, leginkább közérthető ága, még ha akadnak a hanggal kísérletező, az avantgárd kifejezés irányába nyitó képviselői is. Cécile McLorin Salvant nem tartozik közéjük. Ő egyértelműen a klasszikus jazzéneklés hagyományainak folytatója, aki saját szerzeményein kívül előszeretettel támaszt fel poraiból kevésbé ismert örökzöldeket, elfeledett Broadway-slágereket. Előadásmódja azonban korántsem merül ki a dalok hagyományos tolmácsolásában. Szabadon bánik a dallamokkal, a hangokkal: a szöveget érzelmileg átszűri magán, hangsúlyaival, hajlításaival, a szavak ritmizálásával új értelmet ad a daloknak.  

Budapesti koncertjén a lassú, erős érzelmi töltésű, bensőséges hangvételű – a koncert közepén kissé egysíkúvá váló – kompozíciók sorába ironikus felhangokkal megszólaltatott, játékos, lendületes darabok vittek pezsgést. Azonosulás és távolságtartás: az előbbi előadói magatartásra a nagy elődök közül a megidézett Sarah Vaughan szolgált magasztos példákkal; az utóbbira a szarkasztikus humorú Carmen McRae és a hajlításával különleges hatást keltő Betty Carter példája említhető ihlető előzményként.

Bármennyire tehetséges és szuggesztív énekes Cécile McLorin Salvant, bemutatkozása aligha talált volna ilyen fogadtatásra ideális partnerei nélkül. Mindhárman a main stream (középfajú) jazz képviselői: Whitaker és Nash biztos ritmikai alapot adó kettősénél is meghatározóbbnak bizonyult az énekessel együtt lélegző, improvizációival a dalok karakterét plasztikusan kidomborító Rosnes a zongoránál. Zenei alázat, példaszerű együttműködés: hang és hangszerek tökéletes harmóniában olvadtak össze ezen az estén.

(Cécile McLorin Salvant koncertje, Müpa Fesztiválszínház, március 11.)

(Magyar Nemzet, 2016)