Danilo Perez: Motherland

A hetevenes-nyolcvanas évek táján Magyarországon szolgált egy mexikói diplomata, bizonyos Alberto Zuckerman, aki rendszeres részt vett az akkoriban virágkorukat élő hazai jazzfesztiválokon. Nem nézőként vagy megfigyelőként, hanem előadóként: mivel tudott zongorázni, a Magyar Rádió szerkesztője felléptette őt az amúgy meglehetősen alulreprezentált amerikai kontinens képviseletében. Nincsenek egzakt adatok arról, hogy Zuckerman úr hangszeres tevékenysége milyen nyomot hagyott a magyar jazzkedvelők tudatában, de aligha jutna eszébe bárkinek is felemlegetni, ha nem kerül az ajánlandó újdonságok közé olyan közép-amerikai művész lemeze, aki szintén diplomáciai megbizatást élvez: hazája rendkívüli kulturális nagykövetének nevezték ki.

 Danilo Perez még nem járt Magyarországon, egyelőre az amerikai közönséget kápráztatja el briliáns technikájával és rendkívüli improvizációs képességével. Hirnöknek itt van legújabb opusa, az érzelmes című Anyaföld, ami az ő esetében Panamával azonos. E szóhoz a csatornán kívül más képzetek is társulnak, nem véletlenül érzett indíttatást a kis ország miniszterelnöke arra, hogy a hazája hírnevét öregbítő zongoristát a művészetek képviseletével megbízza.

(A jegyzőkönyvbe: a 34 éves Perez a zene szeretetét a családból hozta, apja is muzsi­kus. Helyzetéből következően Panama sokféle hatásnak van kitéve, zenéjének szerves eleme az improvizáció. Perez 1984-ben ösztöndíjjal az Egyesült Államokba került, s egy Chick Corea-koncert hatására döntött úgy, hogy a jazz mellett kötelezi el magát. Bekerült a híres Berklee főiskolára, s hamarosan neves muzsikusok társaságában találta magát: előbb Jon Hendricks, majd Claudio Roditi, Paquito D'Rivera, illetve Dizzy Gillespie együttesében játszott. Eddig négy lemeze jelent meg a Novus, illetve az Impulse! kiadók gondozásában. )

Perez minden eddigi CD-jét a jazz, a latin népzene és az afro-karibi ritmusvilág szin­tézisének szentelte. Koncertjein kvarettjének tagjai néha különböző ütembeosztásokban improvizálnak, az eredmény mégsem kakofónia, hanem vérpezsdítő poliritmia. A köz­reműködők között a fiatal nemzedék nevett szerzett jazzmuzsikusai (Chris Potter - szaxofon, Kurt Rosenwinkel - gitár, John Patitucci - bőgő, Brian Blade - dob, Regina Carter - hegedű) épp úgy megtalálhatók, mint a latin zene reprezentánsai (Claudio Acuna, Luisito Quintero, Antonio Sanchez, Ricaurte Villarreal).

A lemezen felhangzó tizenhárom szerzemény mindegyike Perez szerzeménye. Ez nem jelenti azt, hogy zongoristaként háttérbe szorulna, mégha ezúttal nagyobb hangsúly kerül is a hangszerelésekre és a ritmusokra. Színes, gazdag, az egyes elemeket, hatásokat változó mértékben előtérbe állító zenei világ jelenik meg a lemezen: ez Perez anyaföldje, amelyen igazán otthon, elemében érzi magát.

(Magyar Nemzet, 2000)