Magányos hangok az éjben (Peter Brötzmann)

Neves és kevésbé ismert portugál, német, osztrák, svájci, chilei és magyar muzsikusok mutatkoztak be a kísérleti zenék első számú hazai fórumán, a 12. Újbuda Jazzfesztiválon.

Tizennégy hazai és külföldi formáció lépett szeptember első öt estéjén a MU Színház és az A38 hajó színpadára, köztük az európai free jazz kiemelkedő személyisége, Peter Brötzmann. A 75 éves művész szinte haza jár Magyarországra, az Újbuda fesztiválon is többször szerepelt már. Az 1980-as években a szabad zenélés követeként emlékezetes fellépései fűződnek a Debreceni Jazznapokhoz. Ott tett szert magyar hangszerére, a tárogatóra is, amely a tenorszaxofon és a klarinét mellett hangszerparkjának állandó darabja lett.

Peter Brötzmann a tárogatóval

Nem véletlen, hogy szólóprodukcióként induló, majd duóba váltó műsora is ezzel kezdődött. Brötzmann az 1984-ben megjelent 14 Love Poems című lemezén debütáló hangszernek azóta avatott kezelőjévé vált, már ha ez a szempont zenéje megközelítésében egyáltalán számításba jön. Az 1960-as években Amerikában kialakult és azzal szinte párhuzamosan Európában is gyökeret vert free jazz mozgalom és előadási gyakorlat lényege ugyanis a tagadás volt: elvetése mindannak – rögzített témák, harmóniák, ritmusok –, ami a muzsikusok közötti közvetlen érintkezés akadályának minősült.

Az új esztétika vonatkozási rendszerének középpontjába a kifejezés szabadságát állította, ami a hangszerek használatában is megjelent: előtérbe kerültek nem zenei hangok, gurgulázások, sikolyok, zörejek, gyakran eksztatikus, közös kitörések formájában. Létrejött egy sajátos, a tonalitást kerülő, a hangszerek rendeltetésszerű használatát meghaladó-elvető nyelvezet, amely az előadók és a zenehallgatók szűk körében azóta is releváns megnyilvánulásként tételeződik.

A pályáját képzőművészként kezdő, hangszerén autodidakta Peter Brötzmann 1968-as Machine Gun című elementáris erejű, az európai free jazz alapvető dokumentumának számító lemezével robbant be a zenei életbe. Csaknem fél évszázaddal később, megannyi nagy csata után, hajlott háttal, ősz hajjal, jellegzetes szakállal és bajusszal, magányos hangszeresként állt a Mu Színház afrikai hőmérsékletű színpadára, hogy a termet megtöltő közönséggel kapcsolatot teremtsen. Egyórás, négy szakaszból álló, olykor azonosítható dallamokból kiinduló, azokat variáló, fejlesztő koncertjén a tárogató után a tenorszaxofont és a fémcsöves klarinétot is használatba vette, többnyire azok adottságait felülíró technikával, mélységeket és magasságokat bejáró, a hanghullámok áramlását néha lassú bluesba oldó rögtönzésekkel.

Miklós Szilveszter és Peter Brötzmann

Kérdés volt, hogy a koncert második felében mire jut a feltörekvő magyar ütőhangszeressel, Miklós Szilveszterrel. Közös fellépésüket nem előzte meg próba, hiszen a szabad zenélés lényege éppen a spontaneitás, az egymást inspiráló játék. Nos, a gépezet beindult, fogaskerekek teljes sebességgel forogtak, de nem mindig illeszkedtek egymásba. Miklós dübörgő, a pergődobot és a cineket folyamatos ostrom alatt tartó játékmódja esetenként párhuzamosan haladt Brötzmann indaszerűen tekergő, energiahullámokat gerjesztő, olykor bevett ujjmozgásokra támaszkodó hangszerkezelésével. Intenzitásban pedig nem volt hiány, az erővonalak összeadódtak, az üdvrivalgást kiváltó záró kulminációig – a levegőhiány miatt is – mindkét muzsikus csuromvizesen jutott el.

Hasonló játékfelfogás, szemléletmód, magatartás képviselői léptek színpadra ezen az estén. A free jazz nagy öregje és a szabad zenélés ifjú tehetsége kóstolgatta egymást első találkozásukon. A korbeli különbözőség ellenére nyilvánvaló volt: a megértéshez nincs szükségük tolmácsra. Inkább elmélyültebb lelki alapozásra.

(Peter Brötmann/Miklós Szilveszter, Mu Színház, szeptember 2.)

(Magyar Nemzet, 2016)