Nem lettünk a funky apostolainak hívei (Cory Henry)

A New York-i zenei világ feltörekvő együttesének fellépésével zárult a Café Budapest fesztivál idei programsorozata. Műfaja: pop? jazz? elektronika? Ez is, az is, és egyik sem. Itt tartunk a 21. század elején, a nagy globális színtéren.

Egy bizonyosság van: vigyázó szemünket már régen nem Párizsra, hanem New York-ra vetjük, nehogy véletlenül lemaradjunk valami fontos megnyilatkozásról. A Nagy Alma zaklatott életű lakói talán még nem is sejtik, mi érlelődik a kőrengeteg mélyén, mi már szimatolunk, rajtolunk, és kiemelt rendezvényeken tárjuk tájékozott közönségünk elé azt, ami van, de leginkább azt, ami lesz. Ha.

A helyszín, a Müpa mellett felállított színpompás sátor is jelezte, hogy ez a rendezvény inkább a Café Budapest nonkonformista ifjúsági tagozatát, mintsem jól szituált közönségét célozta meg. Utóbbiak bizonyára nem találták volna helyüket a vadnyugati környezetben, és, ha egyáltalán végig bírták volna állni a programot, aligha úszták volna meg tengeribetegség nélkül az ütemes lábdobogások miatt folytonosan ringó padlózaton.

A csodagyerekként indult, templomi zenéken nevelkedett, a Hammond B3 orgona virtuóz mesterévé érett, a Snarky Puppy jazz-funky csapatban feltűnt 29 éves fekete Corey Henry segített eloszlatni a műfaji bizonytalanságot, együttesének nevével meghatározta zenéjét. A Funky Apostolainak már van saját lemezük, az interneten több érdekes és ígéretes anyaguk mutatja tehetségüket, ami a jazz nyitott híveit is kíváncsivá tehette produkciója iránt. A meghirdetett két szintetizátor, két gitár, két dob, basszusgitár felállás helyett két sísapka, egy baseball sapka, egy kalap és egy hajlekötő alatt két szintetizátoros, egy gitáros, egy dobos és a basszusgitáros vette kezébe a hangszereket. Viszont pódiumra lépett két, előzetesen nem jelzett hölgy, akik vokalistaként és mosolygó örökmozgóként a hangulatot voltak hivatva fokozni, ami egyiküknek, százharmincas derékbőséggel, nem bizonyult könnyű feladatnak.

A dübörgő funky ritmussal és hangerővel kezdődő, a soul-zene apját, James Brownt is megidéző koncert eleinte azokat látszott igazolni, akik a „végig tombolom az estét” programjával érkeztek a sátorba. Még az ő elkötelezettségük is alább hagyott azonban, amikor jó negyedóra után csendesebb hangot ütött meg az együttes, és érződni kezdett: ritmikus improvizatív zene helyett az éneket végig előtérbe állító, érdektelen dallamokból építkező anyaggal érkezett Budapestre Corey Henry és együttese, amelyben énekével a zenekarvezető vitte a prímet. Vélhetnénk, utat tévesztettek, de nem: ez szándékoltan show-műsor lett, a „megénekeltetjük a közönséget” fordulataival, kevés értékelhető hangszeres rögtönzéssel. 

(Magyar Nemzet, 2016)