Dave Weckl: Rhythm of the Soul
Dave Weckl nevét Chick Corea elektromos és akusztikus együtteseiben ismerhette meg a jazzvilág, ám a fúziós irányzat kiemelkedő ütőhangszeresei között számon tartott dobos alanyi jogon is igényt formál a figyelemre. Legújabb CD-jéhez egykori St. Louis-i barátját Jay Olivér billentyűst hívta társalkotónak. Az anyag a rhythm and blues, a funky és a New Orleans-i hagyományok előtt tiszteleg. A Designer Stubble például a legendás R&B-dobos, Clyde Stubblefield ritmusképlete nyomán született, a The Zone-ra Ringó Starr lábcsintechnikája hatott, a Rhythm Dance ihletője Stevie Wonder volt, a Song for Claire pedig az 1993-ban elhunyt zongorista-producer Richard Tee-nek állit emléket. A ritmus fontos szerepet játszik a lemezen, de Weckl a dobosok ama rokonszenves fajtájából való, akik nem élnek vissza helyzeti előnyükkel, nem a saját képességeik mutogatására használják fel az alkalmat (igazi dobszólót például nem is hallunk). Jelenléte dobosként (a négyeket tagoló szabálytalan közbeütéseivel, aszimmetrikus megoldásaival, bonyolult képleteivel) a ritmikai alapok lefektetésében meghatározó, de a szólókban nagyobb teret enged a szaxofonosoknak és a gitárosoknak. Napjaink vezető fúziós muzsikusait halljuk, a zene azonban nem új dimenziók felé nyit, hanem tizenöt-húsz évvel ezelőtti hangzásokhoz nyúl vissza. Tisztán jazzes megoldások alig fordulnak elő (Olivér billentyűsjátéka híján van az off beates hangsúlyeltolódásoknakj, viszont dübörögnek a rockritmusok, hasítanak a heavy metalos gitárszólók, a szaxofonok tónusa pedig az R&B, a soul, no meg a nyolcvanas évek jellegezetes jazz-rock hangzását idézi. Tagadhatatlnul gondosan megkomponált, a technika vívmányaival ötletesen élő, jó muzsikusok által megszólaltatott zene ez, az innen-onnan ismerős megoldások azonban lépten-nyomon a deja vu érzését keltik a hallgatóban. Ennek a zenének kevés közvetlen kapcsolata van a jazzel, inkább a mai popzenei stílusok hangszeres, improvizatív változatának tekinthető.
***