Amerika hangján szólt, Szörényiékre is hatott (Willis Conover)

Vannak idők, amikor a média személyiségei történelmi szereplőkké válnak. A II. világháborút követő hidegháborús években, az egymással szemben álló kommunista és kapitalista világrend legfagyosabb időszakában, 1954 januárjában különleges orgánum szólalt meg az Amerika Hangja jazzműsorában.

„Time for jazz” – köszönt be a vasfüggönyön túli és fejlődő országokba rövidhullámon sugárzott adás műsorvezetője, az addig washingtoni rádióknál jazz dj-ként dolgozó, 34 éves Willis Conover. Szállóigévé vált felvezetője és szignálja; Duke Ellington népszerű Take the A Train című szerzeménye több, mint negyven éven át láncolta a rádiókészülékekhez a jazz világáról tájékozódni kívánó muzsikusokat, zenebarátokat.

Egyoldalú volna a szabadság szellemét közvetítő jazzmuzsikát csupán a „fellazító” amerikai külpolitika eszközének tekinteni. Ez a zene az Újvilág önálló művészeti megnyilatkozása, exportjával az Egyesült Államok saját kultúrájával ismertette meg a világot, ami egyúttal a Szovjetunió által befeketített Amerika-képet is segített árnyalni. A Külügyminisztérium kezdeményezésére és támogatásával 1956-ban „A jazz nagykövetei” elnevezéssel indított körutak a legnevesebb jazzművészeket vitték el a világ számos városába, köztük Moszkvába. Louis Armstrong, Duke Ellington, Benny Goodman, Dizzy Gillespie, Dave Brubeck neve ezreket, tízezreket vonzott a koncerttermekbe; sikerüket egy új zenei nyelv világhódító útjának mérföldköveiként jegyzi fel a kultúra- és diplomáciatörténet.

Amikor Willis Conover először az Amerika Hangja mikrofonja elé ült, senki nem sejthette, hogy a vastagkeretes szemüveget viselő, magas, elegáns, jellegzetesen amerikai úriember a hidegháború kulturális eszközökkel folytatott harcának meghatározó médiumává válik. Ebben szerepet játszott bársonyos baritonhangja, nyelvleckének is felfogható lassú, tagolt, mindenki számára érthető angol (amerikai) beszédmódja, a friss zenei jelenségeket, fontos előadókat napi rendszerességgel bemutató műsora, a kedvenc zenészeivel készített, közvetlen hangvételű interjúinak sora. Becslések szerint világszerte több, mint harminc millió jazzkedvelő hallgatta adásait; muzsikusok az általa leforgatott számok magnófelvételeiről jegyezték le az új felvételek akkordmeneteit, ritmusképleteit, hogy aztán a maguk módján próbálják megszólaltatni azokat.

A jazz iránti elkötelezettsége ellenére Conover soha nem szegődött az Amerika Hangja állományába. Önállóságát, függetlenségét mindvégig megőrizte úgy, hogy éves szerződéseket kötött a rádióval. Működésének pikantériája, hogy – mivel belföldön nem voltak foghatók adásai – hazájában kevesen tudtak szerepéről; neve a Fehér Háznak szervezett estek, filmes és televíziós közreműködések révén és a Newport Jazzfestival műsorvezetőjeként vált ismertté.

A keleti blokkban jószerivel egyetlen hírforrásnak számító Jazz Hour adásai nem szorítkoztak az amerikai jazzre, folyamatosan beszámoltak a nemzetközi jazzélet eseményeiről is. Conover rendszeresen játszotta külföldi előadók – köztük magyarok – felvételeit, és gyakran látogatta meg Közép-Kelet-Európa országait. Első lengyelországi útján tömegek és államfőknek kijáró vörös szőnyeg fogadta a repülőtéren. Az amerikai hatóságokhoz amúgy tartózkodóan viszonyuló Magyar Rádió meghívására szívesen kereste fel a magyarországi fesztiválokat is, és jó barátságot ápolt néhány hazai jazzmuzsikussal, kritikussal. Többször részt vett a Debreceni Jazznapokon; a koncerteket ugyan nem hallgatta, mert utóbb megkapta a felvételeket, de szívesen töltötte az időt a színfalak mögött ismerkedve, vagy az Aranybika szálló éttermében, sok amerikai zenészhez hasonlóan a cigányzenekarok játékát élvezve.

A nagy hatású műsorvezető 1996-ban távozott az élők sorából. Hatalmas lemez- és dokumentum-gyűjteményét az örökségét gondozó alapítvány a North Texas University könyvtárának adományozta, ahol feldolgozzák és digitális formában is hozzáférhetővé teszik hagyatékát. 

(Magyar Nemzet)