Ismét bebizonyosodott: a jazz nem (csak) férfidolog (Kandace Springs, Zara McFarlane, Cassandra Wilson)

Férfias játékmódként, az erősebbik nemmel társított előadási gyakorlatként honosodott meg a jazz a köztudatban. Idővel szórványosan feltűntek női muzsikusok is, de jelenlétük csak hangsúlyosabbá tette a kimerítő életformából következő nehézségeket.

A helyzet az utóbbi két-három évtizedben, a modern jazz térhódításával változott meg, a hölgyek száma és jelentősége hangsúlyossá vált az improvizatív zenében. Az énekesnők önállóságát és művészi rangját olyan elődök vívták ki, mint Billie Holiday, Ella Fitzgerald, Sarah Vaughan; és olyanok viszik tovább, mint Dianne Reeves, Dee Dee Bridgewater, Cassandra Wilson. Mindannyian (színes bőrű) amerikaiak.

Két fiatal, pályája elején járó előadó és egy érett, világhírű művész – ez volt az idei Jazztavasz a Müpában. Az afrofrizurás, látványos külsejű Kandace Springs a neves Blue Note kiadó új énekes-zongoristasztárjaként Diana Krall és Eliane Elias nyomdokain jár – azzal a különbséggel, hogy ő is jól zongorázik, de nem vállalkozik improvizációra, ami pedig a jazz lényegi ismérve. A szólókat huszonéves társaira bízta. A zongora-bőgő-dob trió is csak nevében felel meg a jazz ritmusszekciójának; az előadó dallam- és harmóniavilága, kiejtésmódja, érzelmi fogantatású, különösen a középregiszterekben expresszív éneke inkább a soul stílussal rokonítja zenéjét. Áthangszerelt változatban elhangzott egy-két jazzörökzöld is, de zömében saját szerzeményekkel állt elő; komponistaként, szövegíróként és hangszeresként is megmutatta magát.

Az Angliában született, jamaicai hátterű Zara McFarlane viszont „csak” énekesként lépett a színpadra, kíséretét fiatal, remek triója látta el. A kiváló muzsikusokban gazdag, pezsgő angol jazzélet kevésbé ismert nálunk, az ott kiemelkedő tehetségként elkönyvelt ifjú hölgynek is meg kellett dolgoznia a sikerért. Eredménnyel: a populáris zenék hatását magán viselő, hangszerszólókkal megtűzdelt, jazzalapú műsorával, hajlékony hangjával, rokonszenves egyéniségével, humorával maga mellé állította a közönséget. Az ő műsora is több volt, mint népszerű vagy alkalmi dalok vokális interpretációja: mint amerikai kollégája, szerzeményeit vallomásként szólaltatta meg, valós élményeket, érzéseket tolmácsolt kitárulkozó közvetlenséggel.

Cassandra Wilson, sokak szemében a világ első számú jazzénekese hegedű-gitár-zongora-elektromos bőgő-dob összetételű, elsőrangú muzsikusokból álló együttessel érkezett Budapestre. A különleges hangszerpárosítás összhangban volt a jazzt a blues, a country és a pop irányába tágító törekvéseivel. „…előadásmódjának jellegzetességei – a biztos idő- és ritmusérzék, a bensőséges, suttogó, kissé spleenes kiejtés, az időnkénti érzelmi kitörések – régen kialakultak” – írtuk előző, 2009-es föllépésekor. Ehhez annyit tehetünk hozzá, hogy kontraalt hangjának drámai kifejezőereje semmit nem kopott az évek során. Jókedvűen járt-kelt a színpadon, s ha földolgozásokból álló, eklektikus, professzionális műsorát végig olyan átélt előadásmód hatja át, mint a ráadásként adott stilizált bluest, égi magasságokba röpíthette volna közönségét. Hogy nem így történt, annak magyarázata a koncertek közös jellemzőiben kereshető. Mindegyik – egyébként nagy sikerrel zárult – esten túlsúlyba kerültek a lassú tempójú, intim természetű, érzelmileg telített dalok, amelyek idővel egysíkúvá tették a programokat. Valami megváltozott a jazzéneklésben: a technikai szempontok helyébe a személyesség belső körei léptek. Kérdés, valóban így reflektál-e a világra a kortárs jazz, női szemszögből. Létező hangokból építkező, kísérletezésre nem vállalkozó előadásmód – vajon e kivételes adottságú, érzékeny lelkektől az a sodró hatású, ritmikus előadásmód is távol áll, amelyik a jazz nagy énekesnőinek, például Ella Fitzgeraldnak a lemezeit milliók zenéjévé tette?

A népszerűségben utolérhetetlen Ella persze nem ma látta meg a napvilágot. Az idén lett volna százéves.

(Magyar Nemzet)