Stefano Battaglia: Pelagos

Nincs menekvés: a népvándorlás immár a jazzbe is begyűrűzött. Olaszország ebben kétségkívül jobban érintett, mint Észak-Korea, így nem csoda, ha a mediterrán és balkáni országok sorsáért aggódó Battaglia legfrissebb, dupla CD-jét a száműzetés és a migráció kérdése ihlette. Aligha feltételezhető, hogy az érző szívű zongorista fizetett ügynök volna, a darabok sem brüsszeli sugallatra kaphatták címüket, mindenesetre a Migralia, Lampedusa, Migration Mantra, az arab Lamma Bada Yatathanna, vagy, hogy Magyarország se maradjon ki, a Halap, Horgos e Roszke szavak egyértelműen utalnak a témára. Mivel nem programzenéről van szó, csak találgathatjuk, hogy a települések milyen értelmezési tartománnyal kerültek be a művész zenei univerzumába, de érjük be azzal, hogy a tizenhét számból hét saját kompozíció illetve feldolgozás, a többi koncerten és a sacilei Fazoli teremben rögzített spontán improvizáció. Kétórányi szólózongora produkcióval manapság előállni rendkívüli merészség és önbizalom függvénye, de nem maradhat kétség afelől, hogy előadó és kiadó részéről egyaránt igazolt vállalkozás. Ebben a műfajban majdnem mindenki Keith Jarrett köpönyegéből bújt elő, és ami a lenyűgözően szép témákat, a lírai előadásmódot és a kivételes formakultúrát illeti, Battaglia is sokat köszönhet a mesternek. Vannak azonban csak rá jellemző ismérvek, mint a tematikus meditáció, a gazdaságos szerkesztésmód, a preparált zongora használata. A dallamok, hangszínek, textúrák gazdagsága, a folklorisztikus feldolgozásmód, a tonális és atonális nyelvezet párhuzamos használata, a drámai kifejezőerő, ami az európai jazz-zongoristák élmezőnyébe emeli Battagliát. Új opusa egy, a világ problémái iránt fogékony művész érzéseinek és gondolatainak felkavaró lenyomata.

4,5

(Gramofon, 2017/4)