A jazz életfája és annak hajtásai (Wayne Shorter, Robert Glasper)

Április a jazz ünnepe a MŰPÁ-ban: öt nap különbséggel a kortárs jazz két ikonja is a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadára lép. Wayne Shorter szaxofonos 2009-es, nagy sikerű koncertjét követően látogat ismét Budapestre, míg Robert Glasper zongorista most mutatkozik be Magyarországon.

(Élet, rajz) Nagy utat járt be a 82 éves Wayne Shorter, amíg eljutott jelenlegi együttesének megalakításáig. Korán eljegyezte magát az improvizatív zenével. Tehetségére Art Blakey híres Jazz Messengers együttesében figyelt fel a jazzvilág, így Miles Davis is, aki 1964-ben meghívta második, utóbb klasszikussá vált kvintettjébe. A stílusteremtő trombitással töltött, a hard boptól a jazz-rockig ívelő korszak döntő hatást gyakorolt a fiatal szaxofonos irányultságára. Davis így emlékezett a közösen eltöltött évekre: „Wayne-t nagyon foglalkoztatták a zene szabályai. Tudta, hogy a szabadság a zenében nem más, mint a szabályok ismerete, hogy azokat a saját kedvére alakítsa az ember. Szerzeményeivel és hangszereléseivel ő volt zenénk intellektuális katalizátora”.

Innen csak egy lépés volt a jazz-rock korszakot meghatározó, Shorter pályáján is mérföldkőnek bizonyuló Weather Report megalakítása 1970-ben, amelyben partnere az Ausztriából áttelepült, a szintetizátorok mesterévé vált Joe Zawinul lett: kettősük alkotta a másfél évtizedig működő, összetételében gyakran változó csapat gerincét.

(Csapat, egység) Wayne Shorter már a ’60-as évek elejétől saját neve alatt is kiadott lemezeket, köztük kilenc remek albumot a Blue Note égisze alatt. Szóló karrierje a Weather Report felbomlását követően is folytatódott szaxofonjátékát előtérbe állítva, mígnem 2000-ben megszervezte új, akusztikus kvartettjét, amely újra irányt adott zenéjének.

Aligha van együttes a mai jazzben, amely – anélkül, hogy a free jazz nyelvezetét használná – ennyire a spontaneitásra és a muzsikusok rögtönzőképességére építené játékát. Váratlan megoldások, kiszámíthatatlan fordulatok, rendhagyó képzettársítások, olykor a kortárs zenére emlékeztető hangzások – és minden mélyén valami kinetikus energia, amely folyamatos mozgásban tartja a zenét.  Danilo Perez, a virtuóz panamai zongorista, John Patitucci, a nagybőgő mágusa és Brian Blade, az ütőhangszerek mestere alanyi jogon is jegyzett, önálló karriert építő művészek; a tízszeres Grammy-díjas Wayne Shorterrel alkotott, kivételes élményt ígérő együttesük egyedülálló attrakció a kortárs jazz világában.

(Helyek, nevek) Halott a hazz, vagy csak máshová költözött? – provokálta az olvasót egyik könyvének címével Stuart Nicholson jazztörténész. Ha Robert Glasper nevét hallja, bárki az utóbbira szavazna. Az ő világában a jazz olyan helyet foglal el, amely mellett a rap, a R&B, a hip hop is él és virul. A 37 éves zongorista nem az egyetlen az újabb muzsikusnemzedék tagjai között, akik a ritmikus (fekete) zene populárisabb válfajain nőttek fel. Természetes fejlemény, hogy ebben a kultúrkörben kifejezést igénylően együtt léteznek a városi folklór különböző hajtásai, hogy csak Steve Coleman szaxofonos M-Base elnevezésű körére utaljunk a ’90-as évekből.

Robert Glasper tanoncéveit olyan prominens jazzmuzsikusok mellett töltötte, mint Christian McBride, Kenny Garrett, Nicholas Payton, Terence Blanchard és Roy Hargrove, lelki szemei előtt azonban végig édesanyja példája lebegett, aki a templomban gospelt énekelt és zongorázott, a helyi jazzklubban pedig jazzt és bluest játszott. A kettősség először a Blue Note által kiadott Double-Booked (2009) CD-n jelent meg, amelyen egymás mellé állította akusztikus trióját és elektromos Experiment együttesét. Ez a lemez még alapvetően jazz-fogantatású volt, de már más hatásokat is mutatott.

(Fekete, fehér) Az igazi váltást 2012-es, jelentős figyelmet és kedvező kritikai visszhangot kiváltó Black Radio című CD-je hozta el, amely olyan előadók közreműködésével készült, mint  Erykah Badu, Bilal, Lupe Fiasco, Lalah Hathaway, Ledisi, Meshell Ndegeocello – távolról sem a jazz művelői. Glasper vallomása szerint sorban jöttek a stúdióba, a zene a helyszínen született, és nem tervezte, hogy R&B legyen belőle. Mégis az lett, a Grammy-díj zsűrije is ebben a kategóriában jutalmazta a lemezt. Ezt megelőlegezte a média kitüntetett figyelme, a rádióadások, tévészereplések sora, amelyek a CD megjelenését kísérték.

A következő, Black Radio 2 lemez némi módosításokkal hasonló zsánerben fogant, és egyik száma ismét Grammy-díjas lett. Glasper ezután meglepetésre visszatért akusztikus triójához, és 2015-ben, meghívott közönség előtt rögzítette legújabb, jellegében előző CD-ihez hasonló anyagát, amelyet Budapesten is bemutat. „A fekete zene olyan ház, amelynek sok szobája van: jazz, blues, gospel, R&B, rock, hip-hop, stb. Én bekukkantok ezekbe a szobákba. Ez az én otthonom. A mi otthonunk.” – fogalmazta meg művészi hitvallását Robert Glasper.

Az amerikai sajtó Wayne Shorterről

„A szaxofonos 80 éves lesz, de zenéje olyan eleven, mint mindig is volt.”

USA Today

„Káprázatos invenció, töretlen újítószellem – Shorter együttese felmérhetetlen hatást gyakorolt a 21. század jazz-zenéjének előadói gyakorlatára.”

New York Times

„Kevesen hagytak ilyen kitörölhetetlen nyomot a jazz térképén, mint a nagyszerű szaxofonos, zeneszerző, zenekarvezető Wayne Shorter.”

Boston Globe

„A Without A Net újabb kiemelkedő pont Wayne Sorter ragyogó együttesének pályáján. Mestermunka, amely Shorter klasszikus lemezeinek sorába illeszkedve tovább erősíti amúgy is előkelő helyét a jazz legfelső osztályában.”

AllAboutJazz

„A Without A Net Wayne Shorter diadalmas visszatérése a Blue Note kiadóhoz 43 év után… minden tekintetben kielégítő zene a legmagasabb színvonalon megszólaltatva.”

DownBeat

„Shorter játéka ma épp olyan lenyűgöző, mint egykori sikerei idején volt.”

Time Out New York

 „Wayne Shorter egyike korunk legnagyobb jazz-zenészeinek.”

NPR Music

Robert Glasper és New Orleans

Végül is hol fusson össze az ember a mai jazz/R&B ünnepelt sztárjával, ha nem a jazz bölcsőjében, New Orleansban? Robert Glasper 2013. novemberében a New Orleans-i Tulane Egyetemen a jazztanszék hallgatói, oktatói és muzsikustársak előtt egy órán keresztül beszélt a jazzhez fűződő viszonyáról, zenéje jellegzetességeiről. A texasi Houstonból származó zenész a terem közepén álló zongorára támaszkodva, barna dzsekiben, sötét napszemüvegben, fekete sapkában, hosszú ujjainak repkedő mozgásával kísérte magyarázatát. A felfokozott hangulat, a rezzenéstelen összpontosítás jelezte: a közönség tudatában van annak, hogy különleges személyiséggel találkozik. Az is érzékelhető volt, hogy olyasvalaki jött közéjük, aki mentalitását, zenei törekvéseit tekintve közel áll fiatal hallgatóságához. Az előadás végén felbomlott az addigi fegyelem; érdeklődők, ismerősök, egykori muzsikustársak zsongták körül a vendéget. Köztük Geoff Clapp New Orleansban élő dobos, aki egykor New Yorkban együtt lakott és játszott Glasperrel.  Az üdvözlő csók, ami arcán cuppant, kifejezte a zongorista örömét, és egyúttal tanújelét adta annak, hogy a fekete és a fehér olyan békében megférhet egymás mellett, mint a billentyűk a zongorán. 

(Müpa Magazin, 2017/2)