Diana Krall: The Girl In The Other Room

A kérdés az, hogy előítéleteinkre, avagy a fülünkre hallgatunk. Ha az előbbire, akkor Krall kisasszony (bocsánat, Costello asszony) lemezét félre toljuk, mint a jazz törzsétől távol eső, a popzene terrénumába kalandozó kísérletet. Ha az utóbbira, akkor azt mondjuk, hogy hoppá, itt valami újszerű történik, érdemes nyitott érzékszervekkel magunkhoz engedni a hangokat. Válasszuk az utóbbi megközelítést.

Diana Krall csillaga az utóbbi években olyan magasságokba emelkedett a jazzvilág égboltján, ahová a nála tízszer jobban éneklő és zongorázó, a szórakoztatóipar által mellőzött, a tágas amerikai vidék sovány kenyerén tengődő muzsikusok képtelenek követni tekintetükkel. Hogy megérdemelt-e jazzen túlnövő sikere, az zenén kívüli szempontokat vet fel: nevezett iparágnak a lemezforgalmazás soha nem látott apályában minden korábbinál jobban szüksége van megasztárokra, már-már mítikussá növesztett bálványokra, akik elsöprő médiafigyelem kíséretében eséllyel szállhatnak harcba az eladási statisztikák javításáért. Krall kisasszony – milyen volt szőkesége? – kétségbevonhatatlan muzsikusi vonzerejével alkalmas médium e szerep betöltésére (lásd „jazz díva”). Mestermunka ugyan még nem került ki a keze alól, de a médiahisztéria által rárakódott rétegeket lehántva azt kevesen vonhatják kétségbe, hogy Diana Krall a kortárs jazz ama egyénisége, aki nemcsak énekelni és zongorázni tud kiválóan, hanem van szvingje (ritka adottság ez manapság!), és egyedi atmoszféra-teremtő képességgel rendelkezik.

És itt van az új, nagy várakozással fogadott lemez, amely édesanyja halálát és az Elvis Costello popsztárral kötött házasságát követően került szalagra. Krall szakított korábbi repertoárjával, a 30-as, 40-es, 50-es évek örökzöldjeivel, és egyetlen, Billie Holiday által sikerre vitt régi dal kivételével a kortárs populáris zene ikonjainak (Mose Allison, Tom Waitts, Joni Mitchell, Chris Smither, Costello) szerzeményeit, illetve saját kompozícióit szólaltatja meg (utóbbiakat Costellóval közösen írt szövegekkel). Dalszerzőként tehát új oldaláról is bemutatkozik, s a törekvés a zenei anyag és a bensőséges, személyes hangvétele miatt irányváltást jelez pályáján. Krall előadásmódját korábban hűvös távolságtartás jellemezte, ez a lemez azonban eddig nem tapasztalt érzelmi töltéssel lepi meg a hallgatót. Az elmúlás, a fájdalom, a változás, a létezés talánya fogalmazódik meg témaként a melankolikus, olykor költői ihletettségű szövegekben, s a többnyire lassú tempójú, komor tónusú zene a pop, a country, a blues és a rock elemeit felhasználva ihletetten közvetíti az üzeneteket. Újszerű dallamvezetés, szabálytalan strófaszerkezetek, első hallásra modorosnak tűnő, valójában mélyen átélt, kissé rekedtes, egyéni éneklési stílus – Diana Krall személyiségének mélyebb dimenziói tárulnak fel a lemezen. Kísérői – köztük Anthony Wilson (gitár), Christian McBride és John Clayton (bőgő), Peter Erskine (dob) – első rangúak, minden adva van tehát ahhoz, hogy az újítás sikeres kísérletét üdvözöljük az új jazzlemez okán.

****

(Gramofon, 2004/2)