Dixie, csirke nélkül (Kenny Ball, Chris Barber)

Ha az ember dzsesszmuzsikusok előtt kiejti a dixieland szót, jobb fedezéket keresnie magának. A sokak tudatában a dzsessz szinonimájaként élő fogalom a modem dzsessz művelőiből jobb esetben lekezelő legyintést, súlyosabb változatban kiszámíthatatlan indulati hullámokat válthat ki. A szakma ítélete szerint a dixieland a korai (archaikus) dzsessz letűnt, többnyire fehérek által konzervált muzeális reprodukciója, amely kötött repertoárja és behatárolt formakészlete miatt híján van annak, ami egy zenei előadási gyakorlatot érvényessé tehet: a jelenbeliségnek és a kreativitásnak. A dixieland a dzsessz világán belül, mint önálló szubkultúra létezik, de semmi jelét nem adja annak, hogy megviselné a modernisták esztétikai szankciója Szerte a világban ezerszámra működnek dixie zenekarok, szerveződnek fesztiválok, és születnek le­mezek. Mint az a három, amely a holland Timeless kiadó gondozásában a stílus vezető brit képviselőinek zenéjét teszi hozzáférhetővé.

Kenny Ball trombitás egyike azoknak, akik az ötvenes években tevékenyen hozzájárultak a tradicionális dzsessz európai újjászületéséhez. A sokoldalúan képzett, 69 éves muzsikus leg­újabb, That's a Plenty című lemezén a dixie arzenál minden fegyverét tanulmányozhatja a hallgató. A műsor a Savoy Bluestól a Blueberry Hillen át a Hulló falevelekig terjed, a fel­dolgozásmód és a bendzsó hiánya azt jelzi, hogy a felkészült muzsikusokból álló szextett nem a New Orleans-i vonalat követi, hanem a dixieland szabványosított, nemzetközi válfaját műveli. Mint a kísérőfüzetben olvasható, Európa szerte nagy közönségsikerrel.

Chris Barber, a brit tradicionális zene másik nagy örege mindig közelebb állt a New Or­leans-i hagyományokhoz, de a popzene kihívására válaszként a hatvanas évek óta dzsessz- és blueszenekarnak nevezi együttesét. A Combread, Peas and Black Molasses című koncert­felvétel műsorválasztása sokrétű, Scott Joplint éppúgy megidézi, mint Joe King Olivert, Sonny Terryt vagy Duke Ellingtont. A nyolctagú zenekarban két fafúvós és két pengetős hangszer is helyet kapott, ami változatos hangszerelésekre nyújt lehetőséget. Barber vállalja a populáris hangvételt, de muzikalitása és ízlése visszatartja az olcsó fogásoktól. Az élőfelvétel hangulata azt jelzi, hogy a muzsikusok, csakúgy, mint a közönség, évtizedek után sem fáradtak bele ennek a zenének az élvezetébe.

A harmadik brit titán, a nemrégiben visszavonult Monty Sunshine klarinétos együttese új fúvóssal kiegészülve The Best of the British Jazz Band néven folytatja pályafutását. Az ő stí­lusuk őrzi leginkább az etalonnak tekinthető autentikus New Orleans-i örökséget: a kollektív rögtönzés összefonódó hangszerszólamait, a szinkópált játékot és a „slampos", a hangsúlyokat váratlan helyeken nyomatékosító ritmust, miközben a szólóknak is teret enged. Talán nem véletlen, hogy a zenekar vezetője Tony Scriven dobos.

Partnerei közül is kiemelkedik az ízzel játszó John Beechman harsonás. Sok más mellett a ritmus és a megelőlegező, késleltető hangsúlyozás volt az, ami az archaikus dzsessz jellegét megadta. Az együttes nevét viselő lemezen a The Best of British Jazz Band bizonyságát adja annak, hogy érzi a stíIust, folyékonyan beszéli a nyelvet, és tisztában van a szavak helyi ér­tékével.

(Napi Magyarország, 1999)