Ambrose Akinmusire: Origami Harvest

Van, akinek az Egyesült Államok a demokrácia bölcsője, a szabadság letéteményese, a lehetőségek hazája; és van, akiknek a faji megkülönböztetés, a megosztottság, az erőszak és az érzelmi terror földje. Ambrose Akinmusire negyedik Blue Note-lemezén az utóbbi tulajdonságok hordozójának látja és láttatja hazáját. Viszonyulásának mozgatórugói aligha az ifjúság lázadó természetében keresendők, hiszen harminchét évével már inkább a középnemzedékhez tartozik. A kiugróan tehetséges trombitás és zeneszerző keserűségét és haragját vélhetően a saját maga és (fekete) sorstársai által megélt tapasztalatok érlelték meg. A brutális rendőri intézkedések következtében elhunyt ártatlanok ügye különösen foglalkoztatja: a kiváltságokra utaló Free, White and 21 című szerzeményének gerincét az áldozatok nevének felsorolása adja. Ritkán kap hangot a jazzben ilyen nyílt, szarkasztikus, helyenként durván fogalmazott társadalomkritika. A verbalitás a rap és az énekbeszéd formájában az első három, terjedelmes szerzeményben az üzenetek elsődleges közvetítője; a szövegek szerzője, előadója Kool A.D., egykori rapper. Akinmusire nemcsak kiemelkedő hangszeres, hanem a zenéről koncepcionálisan gondolkodó, kísérletező muzsikus. Az Origami Harvest eddigi legnagyobb szabású, merész vállalkozása, amely a jazz (Sam Harris – billentyűsök, Marcus Gilmore – dob, Walter Smith III – szaxofon), a kortárs kamarazene (Mivos Quartet), a repetitív zene, a szabadzene, a rap, a funky, a hip hop és a soul elemeinek felhasználásával új értelmezési keretbe helyezi a jazzt. A modern jazz markáns vonulata a különféle kulturális és zenei hatások, kifejezőeszközök ötvözése, Akinmusire azonban más úton jár: az Origami Harvest nem az eredők fúziójára, hanem együttélésére vagy kontrasztjára épül. Az afro-amerikai népesség városi zenéjeként polgárjogot nyert rap jó ideje a fiatal jazzmuzsikusok látóterében van, és az európai klasszikus zenében meghonosodott vonósnégyes szerepeltetése sem mai törekvés. Akinmusire is élt ezzel módszerrel korábban, de a húros hangszerek jelenléte – akár magányos szólamként, akár közös, drámai hanghordozóként, itt minden korábbinál meghatározóbb. A különböző esztétikai minőségeket zavarba ejtő természetességgel egymás mellé rendelő zene legjobb pillanataiban a nagyság jegyeit viseli magán.

****

(Gramofon, 2019 tavasz)