Akik voltunk egykoron

 

A, B, C, D, E, F, SZ: a pataki oskola ABC-je akkoriban hét betűt számlált. Mindegyik önálló  karakterrel bírt, mindegyik jelölt valamit: orosz, angol, német, francia, latin nyelv, lánycsapat, mezőgazdasági szakközép. Osztálytudatunk pillérei. Arra ugyan nem találtunk magya­rázatot, hogy a kereszt­ségben az angol tagozat miért nem az A, hanem a B betűt kapta, de ezzel nem foglalkoztunk különösebben. A nagy testvér nyelvéhez a tagozatos osztály kivé­telével a többség meg­lehe­tős tar­tózkodással viszonyul­t, lévén, hogy a közelebbi ismerkedés alól senki nem von­hatta ki magát. Még az elkerülhetetlen KISZ-taggyűlések és a vasárnap délelőtti Nép­sza­badság-olva­sások is mélyebb nyomokat hagytak bennünk, pedig azoknál ingersze­gé­nyebb elfoglalt­ság kevés akadt,  jobb sorsra érde­mes ’69-esek.

Jobb sors? Létezett-e kiváltságosabb helyzet annál, mint hogy valaki pataki diák lett? Híres alma matert tudhattunk második otthonunknak – akkor is, ha az államosítás és az utóbb a történelem szemétdombjára került ideológia maga alá temette a régi dicső­séget. Szerencsénkre akadtak még tanárok, köztük osztályfőnökeink, akik őrizték és csepegtették belénk a pataki szellemet. Tudás, műveltség, humánum, önzetlenség, őszinteség, tisztes­ség, közös­ség, haza… Vajon egykori önmagunk hogyan vi­szo­nyult ezek­hez a magasztos fogal­makhoz? Pecúrként jóval hétköznapibb gondolatok jegyében léptünk be az iskola kapuján. A tudásért jöttünk, legalábbis ezért küldtek a szüleink Patakra. Voltak, akik eleget tettek a kívánalomnak, tanultak, tanultak, tanultak, és kitartó szorgalommal fektettek be a jövőjükbe. De akad­tak olya­nok is, akiknek, mint a mondás járta, volt eszük, csak nem (erre) hasz­nálták; akik időnként elvé­reztek a tananyaggal folytatott küzdelemben, és szenve­déstörté­netként élték meg az iskola­padban töltött órákat. Akkor még nem tudtuk, hogy a jó tanulmányi elő­menetel a sike­res élet lehetséges, de nem nélkülözhetetlen előfeltétele.

(Szerepel a történetben egy vitéz harcos, nevét fedje homály, akit meg­annyi vétség és rosszul végződött felelet után a legendás szovjet növény­nemesítő, Ivan Vlagyi­mirovics Micsu­rin legjobb hazai tanítványa azzal a figyelmeztetéssel próbált a helyes útra téríteni, hogy „Fiú, a lejtőn nincs megállás”. Édesapját pedig ilyen szövegű távirattal kívánta felvi­lágosí­tani a cseme­te tévelygéseiről: „Tróger a fiú, gyere!” Hiába, a bűnök sokasodtak, a küzdelem internátusi, majd externátusi kicsapatással ért véget.)

Ha kevésbé érzékeltük is, történelmi időkben töltöttünk négy évet Patakon. Leszá­mítva, hogy minden idő történelmi, mögöttünk volt az ’56-os elítélteket mentesítő am­nesztia, előttünk az új gazdasági mechanizmus és Csehszlovákia megszállása; ese­mények, amelyek csak később nyerték el jelentőségüket tudatunkban. Mi a felnőtté válással voltunk elfoglalva: el­kapott ben­nünket a beatzene forgószele, a Szabad Európa és a kolirá­dió adásaiból ittuk magunkba a Beatles, a Rolling Stones  és a Beach Boys számait, az osztály­termek Illés-, Metró- és Omega-rajongók késhegyre menő vitáitól zengtek. A fiúk érzékei a lányok köpeny alatt domborodó formáitól bizseregtek, a lányok nőiessége a fiúk rájuk vetett pillantásaitól indult virágzásnak. Nagykorú­ságunk kötelező ujjgya­korlataként emelgettük szánkhoz a kisvárdai szeszipari vállalat cseresz­nye címkés palackjait, a Fecske elnevezésű füstszűrős rudacska pánikot keltő füstjével burkoltuk be a gimnázium udvari mellék­helyiségét, bolhapiacon beszerzett Lévi’s far­mer­nad­rágokkal mértünk csapásokat a Vörös Októ­ber Ruha­gyár kínálatára. Suta pró­bál­ko­zá­sokkal lázad­tunk a Rend ellen. Nem tudtuk, mi a szabadság, de éreztük hiá­nyát. A napok egy­hangú menet­rendje, a hajna­li ébresztők, a zúzmarás reggeli tornák, a nagyüzemi étke­zések, a sorakozások, a pótszi­len­ciu­mok, az igaz­ságtalannak vélt osztályzatok, a fáj­dalmas, habár meg­ér­demelt kokszik ellen berzenkedett éledező öntu­datunk.

Vagy…

Vagy jóízűen belapátoltuk az elénk rakott grenadirmarsot, párokba rendeződve mene­teltünk a tudás szentélyébe, az órákon áhitattal szívtuk magunkba az isme­reteket, erőforrásként támaszkodtunk az osztály összetartására, testnevelő tanáraink bi­ciklije után loholva barátkoztunk az egészséges életmód gondo­latával, kimenő alatt kalitkából szabadult madárként repdestünk a Bodrog hídjáig és vissza, Miteccik néniktől hetente csak egyszer kér­deztük meg, hogy van-e szabad föld, a szilen­ciu­mokat szunyókálás helyett a tan­köny­vek elmélyült tanulmányozásával töltöttük, a csütörtöki mozielőadások sötétjében izzadó tenyérrel szorongattuk kedvesünk kezét, takaro­dókor kötelességtudóan hajtottuk álomra a fejün­ket, hogy megújuló energiákkal kezdhessük a másnapot.

Mi voltunk mindez? Vidám, kíváncsi, köte­les­ségtudó – vagy szertelen, nyug­hatatlan, té­kozló fiatalok? Feleltetések szorongó alanyai, hegy­aljai szüretek szorgos putto­nyosai, pingpongbajnokságok villámkezű versenyzői, tánciskolák kétballábas növen­dékei, tengerszemi ki­rán­dulások fürge hegymászói, iskolakerti légyottok rejtőzködő szerel­mesei, verőce­marosi építő­tábor munka­verseny-győztesei, tanárok örökbecsű mondásainak buzgó feljegyzői, csíny­tevések leleményes kiötlői és szenvedő céltáblái, a Prücsök zenekar bulijainak bámész ácsorgói, fel­tűnősködésből jelesre vizsgázó kama­szok?

Igen, mi voltunk, és vagyunk ma is, akik még; és velünk vannak azok is, akik már nem. Eseménytelen vagy moz­galmas évtizedekkel, egyirányú vagy kanyargós életutakkal, magá­nyosan vagy unokákkal, Suzukival vagy Mercedessel, ősz fejjel vagy festett hajjal, egyenes derékkal vagy megereszkedett hassal, elfelejtett nevekkel vagy felismerhető arcokkal. Mi vagyunk azok, be­lénk égett kedves vagy fájdalmas emlékekkel, eszmélésünk városába zarándokként visszajáró, a létezéshez immár a végesség tuda­tá­ban viszonyuló pataki diákok; aján­déknak tekintve azt, hogy vagyunk. Akik voltunk egy­koron.

(Elhangzott az 1969-ben végzett évfolyam találkozóján, 2019. május 18-án)