Akik voltunk egykoron
A, B, C, D, E, F, SZ: a pataki oskola ABC-je akkoriban hét betűt számlált. Mindegyik önálló karakterrel bírt, mindegyik jelölt valamit: orosz, angol, német, francia, latin nyelv, lánycsapat, mezőgazdasági szakközép. Osztálytudatunk pillérei. Arra ugyan nem találtunk magyarázatot, hogy a keresztségben az angol tagozat miért nem az A, hanem a B betűt kapta, de ezzel nem foglalkoztunk különösebben. A nagy testvér nyelvéhez a tagozatos osztály kivételével a többség meglehetős tartózkodással viszonyult, lévén, hogy a közelebbi ismerkedés alól senki nem vonhatta ki magát. Még az elkerülhetetlen KISZ-taggyűlések és a vasárnap délelőtti Népszabadság-olvasások is mélyebb nyomokat hagytak bennünk, pedig azoknál ingerszegényebb elfoglaltság kevés akadt, jobb sorsra érdemes ’69-esek.
Jobb sors? Létezett-e kiváltságosabb helyzet annál, mint hogy valaki pataki diák lett? Híres alma matert tudhattunk második otthonunknak – akkor is, ha az államosítás és az utóbb a történelem szemétdombjára került ideológia maga alá temette a régi dicsőséget. Szerencsénkre akadtak még tanárok, köztük osztályfőnökeink, akik őrizték és csepegtették belénk a pataki szellemet. Tudás, műveltség, humánum, önzetlenség, őszinteség, tisztesség, közösség, haza… Vajon egykori önmagunk hogyan viszonyult ezekhez a magasztos fogalmakhoz? Pecúrként jóval hétköznapibb gondolatok jegyében léptünk be az iskola kapuján. A tudásért jöttünk, legalábbis ezért küldtek a szüleink Patakra. Voltak, akik eleget tettek a kívánalomnak, tanultak, tanultak, tanultak, és kitartó szorgalommal fektettek be a jövőjükbe. De akadtak olyanok is, akiknek, mint a mondás járta, volt eszük, csak nem (erre) használták; akik időnként elvéreztek a tananyaggal folytatott küzdelemben, és szenvedéstörténetként élték meg az iskolapadban töltött órákat. Akkor még nem tudtuk, hogy a jó tanulmányi előmenetel a sikeres élet lehetséges, de nem nélkülözhetetlen előfeltétele.
(Szerepel a történetben egy vitéz harcos, nevét fedje homály, akit megannyi vétség és rosszul végződött felelet után a legendás szovjet növénynemesítő, Ivan Vlagyimirovics Micsurin legjobb hazai tanítványa azzal a figyelmeztetéssel próbált a helyes útra téríteni, hogy „Fiú, a lejtőn nincs megállás”. Édesapját pedig ilyen szövegű távirattal kívánta felvilágosítani a csemete tévelygéseiről: „Tróger a fiú, gyere!” Hiába, a bűnök sokasodtak, a küzdelem internátusi, majd externátusi kicsapatással ért véget.)
Ha kevésbé érzékeltük is, történelmi időkben töltöttünk négy évet Patakon. Leszámítva, hogy minden idő történelmi, mögöttünk volt az ’56-os elítélteket mentesítő amnesztia, előttünk az új gazdasági mechanizmus és Csehszlovákia megszállása; események, amelyek csak később nyerték el jelentőségüket tudatunkban. Mi a felnőtté válással voltunk elfoglalva: elkapott bennünket a beatzene forgószele, a Szabad Európa és a kolirádió adásaiból ittuk magunkba a Beatles, a Rolling Stones és a Beach Boys számait, az osztálytermek Illés-, Metró- és Omega-rajongók késhegyre menő vitáitól zengtek. A fiúk érzékei a lányok köpeny alatt domborodó formáitól bizseregtek, a lányok nőiessége a fiúk rájuk vetett pillantásaitól indult bimbózásnak. Nagykorúságunk kötelező ujjgyakorlataként emelgettük szánkhoz a kisvárdai szeszipari vállalat cseresznye címkés palackjait, a Fecske elnevezésű füstszűrős rudacska pánikot keltő füstjével burkoltuk be a gimnázium udvari mellékhelyiségét, bolhapiacon beszerzett Lévi’s farmernadrágokkal mértünk csapásokat a Vörös Október Ruhagyár kínálatára. Suta próbálkozásokkal lázadtunk a Rend ellen. Nem tudtuk, mi a szabadság, de éreztük hiányát. A napok egyhangú menetrendje, a hajnali ébresztők, a zúzmarás reggeli tornák, a nagyüzemi étkezések, a sorakozások, a pótszilenciumok, az igazságtalannak vélt osztályzatok, a fájdalmas, habár megérdemelt kokszik ellen berzenkedett éledező öntudatunk.
Vagy…
Vagy jóízűen belapátoltuk az elénk rakott grenadirmarsot, párokba rendeződve meneteltünk a tudás szentélyébe, az órákon áhitattal szívtuk magunkba az ismereteket, erőforrásként támaszkodtunk az osztály összetartására, testnevelő tanáraink biciklije után loholva barátkoztunk az egészséges életmód gondolatával, kimenő alatt kalitkából szabadult madárként repdestünk a Bodrog hídjáig és vissza, a trafikos Miteccik néniktől hetente csak egyszer kérdeztük meg, hogy van-e Szabad Föld (s ha volt, kértünk egy lapáttal), a szilenciumokat szunyókálás helyett a tankönyvek elmélyült tanulmányozásával töltöttük, a csütörtöki mozielőadások sötétjében izzadó tenyérrel szorongattuk kedvesünk kezét, takarodókor kötelességtudóan hajtottuk álomra a fejünket, hogy megújulz energiával kezdhessük a másnapot.
Mi voltunk mindez? Vidám, kíváncsi, kötelességtudó – vagy szertelen, nyughatatlan, tékozló fiatalok? Feleltetések szorongó alanyai, hegyaljai szüretek szorgos puttonyosai, pingpongbajnokságok villámkezű versenyzői, tánciskolák kétballábas növendékei, tengerszemi kirándulások fürge hegymászói, iskolakerti légyottok rejtőzködő szerelmesei, verőcemarosi építőtábor munkaverseny-győztesei, tanárok örökbecsű mondásainak buzgó feljegyzői, csínytevések leleményes kiötlői és szenvedő céltáblái, a Prücsök zenekar bulijainak bámész ácsorgói, feltűnősködésből jelesre vizsgázó kamaszok?
Igen, mi voltunk, és vagyunk ma is, akik még; és velünk vannak azok is, akik már nem. Eseménytelen vagy mozgalmas évtizedekkel, egyirányú vagy kanyargós életutakkal, magányosan vagy unokákkal, Suzukival vagy Mercedessel, ősz fejjel vagy festett hajjal, egyenes derékkal vagy megereszkedett hassal, elfelejtett nevekkel vagy felismerhető arcokkal. Mi vagyunk azok, belénk égett kedves vagy fájdalmas emlékekkel, eszmélésünk városába zarándokként visszajáró, a létezéshez immár a végesség tudatában viszonyuló pataki diákok; ajándéknak tekintve azt, hogy vagyunk. Akik voltunk egykoron.
(Elhangzott az 1969-ben végzett évfolyam találkozóján, 2019. május 18-án és a Nagy Találkozón, 2019. június 30-án)
