Dés László Free Sounds Quartet: Capricci

Művészi kiteljesedésben, elismertségben és népszerűségben vélhetően gazdagodott Dés László azzal, hogy jazzmuzsikusi énjét háttérbe szorítva a magyar populáris zene sokoldalú szereplőjévé, zeneszerzőjévé és előadójává vált; de az bizton állítható, hogy a magyar jazzélet sokat veszített ezzel a pályamódosítással. Nem mintha végleg elszakította volna a köldökzsinórt az improvizatív előadási gyakorlattal, ám szórványos jelentkezései inkább látszanak alkalmi kapcsolódásnak, mintsem életformaként vállalt tartós elkötelezettségnek. Az egykori vonzalom időről időre mégis felszínre tör benne: a Free Sounds Quartet létrehozása és a Capricci című CD megjelenése annak jele, hogy nemcsak rajta tartja kezét a kortárs jazz ütőerén, hanem originális megnyilatkozással kívánja a hangját újra hallatni. A szabad hangok elnevezés arra utal, hogy a két nap alatt rögzített zenedarabok előzetes egyeztetés és formai megkötöttség nélkül, négy muzsikus spontán együttzenéléséből és egymásra tett hatásából a stúdióban születtek. A lemez címe találóan fejezi ki a zene természetét: szeszélyes, csapongó, kötetlen darabok szólnak a korongról. Tizenhárom egység, tizenhárom olasz írású zenei műszó és kifejezésmód, mint Toccata, Adagio, Elegia, Rondo, Fantasia, Invenzione, Bagatelle, Etude cantabile. Az elnevezések feltételeznek formai előírásokat, de hát még a legszabadabb zenék sem mentesek bizonyos kötöttségektől. A Capricci anyaga jellegében és karakterében szerteágazó; az európai klasszikus és kortárs zene stílusjegyei épp úgy felbukkannak benne, mint a világzenei utalások vagy a technikai újítások. Mondhatni, nincs benne semmi eredeti – csak a hangok, hangzatok keletkezése, ölelkezése, perlekedése, elhalása; a kiszámíthatatlan folyamat, amely mindig eljut valahová. Jazz ez, a spontaneitás olyan fokán, amire csak kivételesen kreatív muzsikusok képesek. A szopránszaxofonon játszó Dés maga mellé hívta Lukács Miklóst, a cimbalomjáték páratlan fantáziájú mesterét; Fenyvesi Mártont, a gitár hangzását drámai effektekkel gazdagító muzsikust és saját András fiát, a különleges ütőhangszerek kezelőjét. Lukács cimbalmozása ezúttal is lenyűgöző; Dés hol tudatosan építkező, hol szabadon szárnyaló, szenvedélyes szólói pedig egyértelművé teszik, hogy semmit nem veszített rögtönzőképességéből.

*****

(Gramofon, 2019 ősz)