Az énekesek Robin Hoodja

Kevés muzsikus működése váltott ki a magyar popéletben akkora vitákat, mint Földes Lászlóé. Ez már önmagában is érdem, hiszen vitatkozni csak arról lehet, ami jellegzetes; aminek se színe, se bűze, az nem érdemli a szót. Hobót énekesként és „ideológusként” egyaránt kemény, nem egyszer alantas támadások érték (Mozgó Világ); Jelszavait („vissza a gyökerekhez”) és énektudását is hamisnak titulálták. Legtöbbször őszinteségét vonták kétségbe, olyanok is, akik - mint mondani szokás - nem nagyon jártak arra, ahol az erkölcsi érzéket osztogatják. 

Az ideológiáról ehelyütt csak annyit, hogy Hobó kétségtelenül anakronisztikus figura: közölni akar, ki akar fejezni valamit ezzel a zenével. S ez a szolid iparággá fejlesztett-züllesztett magyar poppiacon bizony gyarló tulajdonságnak számit. Ami pedig énektudását illeti, ő kétségtelenül nem a rock Carusójaként fog bevonulni a zenetörténetbe; de becsületére legyen mondva, nem is törekszik erre. Ezért tart maga mellett egy énekest. Hobó inkább az énekesek Robin Hoodja, aki vaskos nyilaival lövöldözget közönségére, s mint a siker mutatja, nem ritkán talál is.
Legutóbb egy egész nagylemeznyi nyílvesszővel vette célba rajongói és ellenfelei fejét. A borítón gödörből kikapaszkodó, fityiszt mutató kéz, a kihívó cím pedig: Oly sokáig voltunk lenn. Ha azt mondjuk, hogy ez a lemez jobb, mint az első volt, akkor valójában nem közöltünk semmit; hiszen az - legalábbis hangzásában - hagyott némi kívánnivalót maga után. Mondjuk ki bátran: ez a lemez nemcsak ahhoz képest jó. Önmagában is az.

Volt idő, amikor ellentmondás jellemezte a HBB ténykedését: a megvalósulás színvonala nem állott arányban a kitűzött elképzelésekkel. Ez a lemez - igaz, segítőtársaknak, Presser Gábornak, Tátrai Tibornak, Bodonyi Attilának és Bergendy Istvánnak is köszönhetően - jóval közelebb hozta egymáshoz a két felvételt. Vannak még rajta maníros (Hosszú lábú asszony), kevésbé eredeti (Nem hallod, üvöltök) és énektechnikailag kifogásolható (Halál apa blues) számok, Póka Egon zeneszerző még nem mindig képes egyéníteni a blues-sémákat, de néhány lendületes, jól eltalált, illetve a továbblépés lehetőségeit keresgélő dal az együttes legjobb arcát mutatja be.

Az első oldal a programként vállalt rock-blues jegyében fogant, a szólók többségét Deák Bili Gyula viszi. Róla már fölösleges elmondani, hogy a magyar rockmezőnyben talán legjobban érzi ezt a zenét. A gyors és a balladai számokban egyaránt kifejező, hatásos éneke (Kőbánya blues, Enyém, tied, miénk, Tetovált lány).
Hobó a zeneileg kiemelkedő nyitó számban debütál, a második oldalt pedig végig uralja. Énektudása fejlődött, bár egyes magas refrének (Oly sokáig voltunk lenn, Nem hallod, üvöltök) még mindig próba elé állítják. Recitatív előadásmódja viszont valóban sajátos. Ez az oldal egyébként a kísérletezés jegyében fogant. Nem tudom, további irányt keresve-e, mindenesetre tágították a blues-szerkezetet és harmóniavilágot. Moll hangnemek, merész harmónia- váltások, latinos ritmusok és popzenei megoldások is feltűnnek. Jellegzetes példa erre a Mata Hari, amelyben reggae és diszkóritmus elegyedik, s a modulációk kromatikusak; valamint a tartalmilag különösen hangsúlyos A hetedik (József Attila szövege).

Hogy végül is merre halad a HBB? Oktalanság volna jóslásokba bocsátkozni. A második lemez egyéni és nemzedéki problémákat is felvet, hol tárgyszerű, hol érzelmes-romantikus, hol ironikus formában. A HBB sokáig volt lenn, de most már fenn van. Es alighanem ők is érzik, hogy ez a nehezebb.

Ifjúsági Magazin (1983)