Dzsesszperantó (Rova Saxophone Quartet)

A művészetek újabb és újabb irányzatai sohasem szűkölködtek manifesztációkban, programnyilatkozatokban. Az úttörő dzsesszmuzsikusoktól azonban valahogy mindig távol állt a kiáltvány-fogalmazás, a verbálisán is rögzített elhatárolódás igénye: ők többnyire „csak” játszották forradalmian új, stílusteremtő muzsikájukat, s a környezetük - kritikusok, producerek - dolga maradt a megkülönböztető címkék megtalálása és alkalmazása.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a dzsessz, mint a valóság sajátos zenei képe, nélkülözné az eszmei tartalmakat s azok ideologikus formáit. Különösen évtizedünkben, amikor a közönség elvesztésének fenyegető tényével kell szembenéznie a műfajnak, lehetünk tanúi nézetek, zenei törekvéseket igazoló gondolatrendszerek minden korábbit meghaladó burjánzásának, érvényre jutásának. A nyugtalanságot csak fokozza, hogy művészi és egzisztenciális kérdésekről egyaránt szó van, s a piac üzleti törvényeinek alávetett alkotói szándék sokszor csak efféle külsődleges eszközök révén talál utat a nyilvánossághoz. A dzsessz története során zenei érték és népszerűség soha nem állt egymással ennyire ambivalens viszonyban; nem csoda hát, ha a dolgok megnevezésében maguk a muzsikusok kénytelenek a kezdeményező szerepet vállalni.

A metalanguage - játékosan dzsesszperantó néven fordítható - irányzat egy 1978-ban San Franciscóban alapított lemezcégről kapta nevét. A nyugati tengerpart néhány avantgárd szellemű, fiatal muzsikusa jelentette meg felvételeit e társaságnál, s pár év alatt az elnevezés a kortárs dzsessz egyik ismert kategóriájává vált munkálkodásuk nyomán. Törekvéseik lényegéről legjobb képviselőjük, a ROVA szaxofonkvartett június 9-10-11-i, a budapesti Kassák klubban adott koncertjein ismerkedhettek meg személyesen is az új iránt fogékony dzsesszkedvelők.

A szaxofonkvartett formáció négy évtizeddel ezelőtt még szokatlan újdonságnak számított a dzsessz világában, de mára - nem utolsó sorban a ROVA „fekete” ellenpárja, a World Saxophone Quartet révén - már elmúlt a különösség okozta meghökkenés, s zenészek, hallgatók egyképpen a sajátos kifejezési lehetőségeket keresik a bariton-, tenor-, alt- és szopránszaxofon ritmusszekció nélküli együttesében. Ebben az összetételben a ROVA zenéje mindenekelőtt a kompozíció és az improvizáció egyéni felfogásával tűnik ki: a repetitív technika elemeit is alkalmazó szerkesztésmódja a tudatosságot mint meghatározó rendezőelvet a szerzemények minden mozzanatára kiterjeszti, s a személyességet alárendeli a játék kollektivitásának. Ez a mindenekelőtt kortárs kamarazenélésre emlékeztető - bár dzsesszes frazírozási és ritmikai megoldásokat is alkalmazó - előadásmód eléggé absztrakt ahhoz, hogy „metá”-nak nevezhessük, mindenesetre rendkívüli pontosságával, az árnyalatokat, elmozdulásokat, hangszíneket finoman érzékeltető nyelvezetével, ha érzelmileg nem, intellektuálisan azokat a hallgatókat is megragadja, akik a bonyolultan rétegezett, meglehetősen szigorúan strukturált darabokban korlátozottnak vélik az egyéniség lehetőségeit.

A ROVA együttes budapesti hangversenye mindenekelőtt arra a fegyelemre és csiszolt játékkultúrára volt példa, amely tulajdonságok nélkül nem jöhet létre átgondolt alkotás. Zenéjük, amely a dzsessz sajátosságait csak részben használta fel, valóban nehezen illethető eddig ismert címkékkel; de éppen napjaink stíluskavalkádjában válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy a névadás gyakorlata csak a rendszerező elme elmaradhatatlanul rossz szokása. Amely végül is nem befolyásolja a zene érvényességét: mert az vagy beszél önmagáért, vagy nem.

Magyar Nemzet (1985)