E.S.T.: Viaticum

A svéd Esbjörn Svensson triója jó évtizede létezik, az utóbbi években a nemzetközi figyelem középpontjában, díjakkal (például a BBC „Az év külföldi művésze” címe) méltányolva. Rendkívül összeszokott együttes, amely jazzt játszó popzenekarként tételezi magát, és olyan helyeken, olyan közönség előtt (is) fellép, amely inkább a rock-kultúrával azonosítható. Titka, ha van, a műfajokon és stílusokon átnyúló, azokat elegyítő, újromantikus, kortárs hangzásban keresendő. Pop- és klasszikus zenei hatások, líraian melodikus építkezés, kifinomult zeneiség, atmoszférateremtő képesség, szenvedélyesség, kreativitás és egyfajta jazz-érzet – kulcsszavak a trió zenéjének leírásához. Európai, sőt skandináv muzsika ez, sok repetitív (basszus) elemmel, kissé melankolikus, olykor melodrámai, sajátos hangütéssel, a fokozás ritka képes­sé­gével. Kilenc szám, 75 perc, mikrobarázdás lemezen két albumra való anyag. Az alapvetően akusztikus előadásmódot alkalmanként elektronikus effektek színezik, hidat verve az „ortodox” jazzfelállás és napjaink popközönségének hangzásigényei között. A zenét Svensson zongorajátéka uralja, akitől távol áll a hagyományos megközelítés: nem rögtönöz a témákra, hanem kibontja, továbbfejleszti, sokszor újabbakba vezeti át azokat. A texturális kalan­dozásokban egyenrangú társa a másik két triatlonista, Dan Berglund bőgős és Magnus Öström do­bos. A varázslatos hangulatok és a remek összjáték ellenére időnként valami mégis hiány­zik ebből a zenéből: az a természetes spontaneitás, ami a jazz meghatározó személyiségeinek, stí­lustól függetlenül, mindig a sajátja volt. Az E. S.T. sikere azt jelzi, hogy manapság más utak vezetnek a közönség szívéhez.

****

(Gramofon, 2005/2)