Jazzfesztivál Debrecenben XIV

Érdekes ellentmondás: az ország jószerivel egyetlen nemzetközi jazzfesztiválja akkor válik közép-európai hatáskörűvé, amikor programját a költségvetés beszűküléss el, elszürküléssel fenyegeti. A nálunk és határainkon túl is mind szorítóbban jelentkező hiányt kell annak okául látnunk, hogy az utóbbi évek leggyengébb kínálata ellenére az eddigi legnagyobb létszámú közönség gyűlt össze július 18-21. között Debrecenben, a XIV. jazznapok hangversenyein. A felfokozott várakozás tehát ismét jó alapot teremtett (volna) ahhoz, hogy a zene és a befogadók rendkívüli találkozása létrejöjjön; s nem az utóbbiakon múlott, ha erre a korábbi éveknél szerényebb mértékben adódott lehetőség.

Pedig egy ilyen fesztivál különbözik minden más zenei rendezvénytől. Nem ösztönszinten kíván hatni a részvevőkre, mint a rockkoncertek többsége; de kötöttségeivel nem is annyira feszélyezi hallgatóságát, mint az a komolyzenei eseteknél szokás. A modern jazz megköveteli a figyelmet, az elmélyült hallgatást; de megadja a választás, a távozás jogát, ha netalán valamelyik program nem nyeri meg a közönség tetszését. A formalitásoktól mentes, közösségi együttlét más alkalommal alig tapasztalható vonzása teremti meg a jazzfesztiválok sajátos hangulatát, amelyben a fő szerepet természetesen a zene játssza, de amelynek majdnem ugyanolyan részese az a 400—1500—2600 ember, aki lélegzetének visszafojtásával, tapsával vagy érdektelenségével azonnal reagál a színpadon történtekre, és alkot véleményt a hallottakról.

A hazai fesztiválok szervezésének kizárólagos letéteményese a Magyar Rádió. A műfaj kedvelőinek ebből következően két választásuk lehet: vagy tudomásul veszik ezt a helyzetet és jelenlétükkel igazolják a Rádió műsorpolitikáját, vagy megfosztják magukat a külföldi – elsősorban nyugati – muzsikusok játékának élvezetétől, és nehezen beszerezhető lemezekről igyekeznek tájékozódni napjaink irányzatairól. Ötszáz forintos lemezárak mellett azonban pusztán illúzió a választás; különösen akkor, ha az ugyanennyibe kerülő bérlet négy hangversenye tizenegy formációt kínál az érdeklődőknek. Abból a zenéből, amelynek lényegi ismérve a rögtönzés, a hangrögzítéssel csak csökevénvesen konzerválható az élő előadásmód.

Az idei debreceni fesztivál ismét az OIRT, a nemzetközi rádiós és televíziós szervezet égisze alatt zajlott le, ami azt jelentette, hogy a tagországok maguk delegálnak zenekarokat, cserébe viszont átveszik közvetítésre a műsor hanganyagát. Ez szervezési és propagandaszempontokból lehet, hogy megkönnyíti a rendezők dolgát, a színvonalat tekintve viszont olykor – mint például a szovák Klobasa együttes esetében – kínos félreértésekre adott okot. Látnunk kell, hogy a jazznapokon nem az ilyen módon közreműködő együttesek voltak a mérvadók; hanem azok, amelyek előzetes nemzetközi hírük alapján vonzották a rajongókat az alföldi városba. Hiába szeretnénk azt hinni, hogy a jazz megújulásának útjait a műfaj fejlődése szempontjából eddig periférikus kelet-európai országokban kövezik; az igazság az, hogy az őskohó még mindig Amerika, illetve azok a terrénumok, amelyeket az onnan érkező áramlatok hamarább elérnek. S ez nemcsak a zenei anyanyelvűség kérdése; hanem azé a társadalmi környezeté is, amely a zenei kifejezésnek ezt a módját a sajátosság méltóságával ruházza fel, így ösztönzve arra, hogy saját árnyalataival gyarapítsa az egyetemes jelrendszer eszköztárát.

Mert formailag bármily kitűnő is mondjuk a Tallini Jazzegyüttes játéka; egy Szovjetunióból érkező zenekarnál mégsem elsősorban arra volnánk kíváncsiak, hogyan imitálja az amerikai eredetű swing, bebop vagy jazz-rock stílusokat; hanem, hogy saját szociokör nyezetét miként „tükrözi” zenéjében. (A mintakövetésre van elég magyar példa.) S a leírásokból tudjuk, hogy vannak olyan szovjet zenekarok: szeretnénk most már őket is látni Debrecenben. Mert az önmagát érvényesnek tudni akaró jazz a jelenlét zenéje: nem tűri a nosztalgiázást, a múltba fordulást, letűnt korokhoz kötődő stílusok szolgai másolását. Minden ízében a mában él, a kor szívdobbanásai lüktetnek szaggatott ritmikájában, disszonáns harmóniáiban. Ha ez hiányzik belőle, akkor nem jazz: hanem szakma, szórakozás, hobbi, miegymás. Ettől még lehet zene: de nem jazz. S ez nem minősítés: a másság ténye.

Hogy jazzvoltát miképp juttatja érvényre a jazz, az zenei önállóság, szuverén gondolkodás és kifejezőkészség függvénye. Legfőképpen azonban a formaérzéké: mert a legszabadabb (free) játék is csak akkor válik értelmezhető kódrendszerré a hallgató számára, ha következetes belső logika rendezi alakzatba közlendőit. S ebből a szempontból mindegy, hogy ez dodekafon és aritmikus közegben vagy tonális, periodikus beosztásban történik: a lényeg a rendszer, bármily „őrültséget” foglal is keretbe.

Ha e szempontok szerint vesszük szemügyre a debreceni jazznapok műsorait, többféle megoldást regisztrálhatunk. Voltak olyanok, amelyek e formai kritériumoknak megfeleltek ugyan, de tartalmilag nélkülözték az eredetiséget (Simeon Shterev kvartett, Dasek—Ruzicka duó, Tallini jazzegyüttes, Pege-Ratzer-Stager trió, Geoff Warren együttese, Swing Session, Kőszegi együttes); voltak, amelyek érdemleges részmegoldásaik ellenére híján maradtak a formai egységnek (Supertrió, Binder Károly, Debreceni Ütőhangszeres Együttes, Fine együttes, Joe Sachse kvartett, Josef Zawinul, Lakatos Antal együttese, Larry Coryell); és akadtak olyanok, akik a jazz formavilágán belül maradva fejlesztették azt magas szintre (Gonda-Pleszkán-Darvas trió, Perkiömaki együttes, Coryell-Pege duó).

Igazán újszerű hangzást ezen a fesztiválos három együttesnél figyelhettünk meg. A nyugatnémet Max együttes a kemény, funky ritmusokat ötvözte freebe hajló improvizációkkal; a Shankar-Garbarek kvartett pedig afféle indiai-norvég-brazil popjazz szintézist teremtett dallam- és ritmushangszerekre épülő, rendkívül melodikus, hatalmas üdvrivalgással fogadott zenéjében. S nem feltétlenül minősítésként, de az önállóságra, eredetiségre való törekvés elismeréseként végezetül Dresch Mihály együttesének példája kívánkozik említésre: ez a fiatal kvartett elkötelezettségével, odaadásával és tehetségével komoly részt vállalhat abból, hogy a magvar jazz kiszakadjon Amerika bűvöletéből, és saját arcát mutassa a világnak.

(Magyar Nemzet, 1985)