25 év - 25 forint XXV.
Merenghetnénk a jubileumon, ha éppen nem a fennmaradás volna a tét. Mondhatnánk, milyen kitűnő ötlet csak magyar muzsikusokat meghívni a fesztiválra, ha nem tudnánk az okát: a Magyar Rádió közreműködése és támogatók jelentős hozzájárulása nélkül Debrecen városának ennyire futja. A valaha szebb napokat megélt debreceni jazznapok a kimúlás határára ért fennállásának huszonötödik esztendejére. A jelentéktelen programmal érdekességét, az árak emelkedésével vonzását veszítette, s az utóbbi években már csak néhány tucat megátalkodott jazzkedvelő jelent meg a rendezvényeken. A jazz a szabadság állapotának be- köszöntével elveszítette a szembenállásban megnyilvánuló politikai pikantériáját, s az lett, ami normális körülmények között lehet: igényesebb hallgatóságot feltételező rétegzene.
1996 júliusának közepén mégis halottaiból feltámadni látszott a főnixmadár. A város 25 forintért kínálta a csak magyar közreműködőket felvonultató jubileumi fesztivál jegyeit. Az akció sikerrel járt, a koncertek telt házak előtt zajlottak, visszatért a régi idők várakozásteljes hangulata. A program minden ízlésnek kedvezni igyekezett. A nyitó délután fiatal magyar muzsikusok léptek a pódiumra, s a Kutas trió és a Palotai kvartett bizonyította, hogy már jóval többek tehetségnél, hamarosan az ő nemzedékük lesz a magyar jazz meghatározó csapata. A Palermo Boogie Gang és Török Ádám lendületes bluesdélutánja táncra perdítette a mozgékonyabbakat, a hagyományos, záró dixiekoncerten pedig a jó formában lévő Debreceni Dixieland Jazz Band és a stílusosan frazeáló budapesti Hot Jazz Bánd ringatta kellemes hangulatba a napon sütkérező hallgatóságot.
A két esti koncert eltérő világokba vitte a közönséget. Egyiken azok a muzsikusok – Szabados György és a Makuz zenekar, Dresch Mihály, Grencsó István – kaptak teret, akik erőteljesen kötődnek a magyar népzenéhez, a magyar zeneiséghez, és programjukban ezt igyekeznek szintézisbe hozni a jazz jegyeivel. Dresch Mihály kvartettjével ezen az estén is hallatlan érzékenységgel és intenzitással szólaltatta meg régebbi és újabb kompozícióit, de még ezen is túltett az energiáknak, hangoknak és pentaton dallamoknak az a zengzetes, gyönyörűséges áramlása, amely Szabados György nyolctagú zenekara révén töltötte be a termet.
A következő estén az úgynevezett magyar sztároké volt a színpad. Muck Ferenc szaxofonos kvartettjének a divatirányokat követő, lehengerlő funkyja magával ragadta a fiatal közönséget, de az éjszakában nagy sikert aratott az amúgy eklektikus, iránytalan programmal jelentkező Babos Gyula gitáros is. Szakcsi Lakatos Béla ezúttal nem eredetiségével tündökölt: standardokat játszott, mégpedig nagyon magas szinten, kvartettjében a nagyszerű Lakatos Dezső fújta a szaxofonokat. Ritka felállással, szextettel érkezett a fiatal nemzedék nagy tehetségű zongoristája, komponistája, Oláh Kálmán, és remekül hangszerelt, kitűnő szólókkal megspékelt darabjai a fesztivál emlékezetes perceit szerezték (kár, hogy Balázs Elemér dobos időnként túldimenzionálta a saját szerepét).
A negyedszázaddal egy korszak lezárult. Ha Debrecen áldozni kíván a jazz (márpedig a múlt és a megszerzett hírnév kötelez), akkor új alapokra kell építeni az elképzeléseket. A kor hangja, hogy a tervezést társadalmasítani szükséges, bevonva azokat a helyi erőket, civil szervezeteket, amelyek jobban érzékelik a befogadói igényeket, és szakértelmükkel képesek humanizálni a programot. Ez nem csupán a jazznapok kérdése: a kultúra fennmaradásának esélye a jövőben.
(Magyar Nemzet, 1996)