Kontinensek zenéje

TÚL A NEGYEDSZÁZADOS ÉVFORDULÓN, a bevált formákhoz ragaszkodás jegyében kezdte újabb korszakát Közép-Európa legjelentősebb jazzfesztiválja, a varsói jamboree. Négy délután és este október utolsó hetében, összesen csaknem ötven európai, amerikai és lengyel együttes a négyezer személyes Sala Kongresowában és az egyetemi klubokban – impozáns bizonyítéka annak a rendkívüli erőfeszítésnek, amellyel a rendezők, különösen a jól szervezett lengyel jazz-szövetség, a feszült gazdasági és belpolitikai helyzet ellenére is igyekeznek biztosítani a fesztivál folyamatosságát, megőrizni rangját és színvonalát. A „Varsói ősz” kortárs zenei sorozat mellett a fesztivál a lengyel főváros őszi kulturális kínálatának kiemelkedő jelentőségű eseménye, amely ezúttal is sok jazzkedvelőt csábított utazásra a környező országokból, sőt Magyarországról is. Igazán nem a házigazdák erőfeszítésein múlott, hogy a hangulat hűvösebb volt a korábbi évekénél, hogy elmaradtak muzsikusok és közönség egymásra találásának megszokott, felemelő pillanatai — végül is semmilyen kulturális jelenség nem függetlenítheti magát azoktól a más természetű körülményektől, amelyek az emberek gondolatvilágát elsődlegesen betöltik.

Már csak a mennyiségből következően is, azért akadtak emlékezetes mozzanatok a négy nap alatt: olyanok, amelyek kifejezték a kortárs jazz helyzetét, útkereséseit, amelyek életképes törekvéseit vagy elvetélt kísérleteit tükrözték. Napjainkban ezerszínű palettára emlékeztet a jazzmuzsika: előadási gyakorlatában megtalálható mindaz, ami nyolc évtizedes története során nyelvezetét gyarapította. Évtizedünk jellegzetessége, hogy megszűnt valamely stílus egyeduralma; együtt, egymás mellett, egymásba oldva léteznek a különféle stiláris elemek, s a muzsikus személyisége, a választott zenei matéria belső törvényszerűségei ruházzák fel azokkal a sajátosságokkal, amelyek más zenei formáktól megkülönböztetik. A jazz elnevezés ma már gyűjtőfogalom: olyan kategória, amely egymástól szélsőségesen eltérő kifejezésmódokat egyaránt magába foglal; kellőképpen zavarba hozva azokat, akik fogalmilag kívánnák rendszerbe foglalni megnyilatkozásait.

BŐVEN AKADTAK PÉLDÁK Varsóban is a stiláris sokszínűségre. Közülük most csak három kiemelésére van lehetőségünk, vélvén, hogy napjaink jazzmuzsikájának lényeges vonásait fedezhetjük fel bennük. Nagy várakozás előzte meg Ornette Colemannak, a free jazz egyik úttörőjének hangversenyét, aki legutolsó, immár évtizede tartó alkotói korszakának eredményével jelentkezett ritka fellépéseinek egyikén. Az általa kidolgozott „harmolodic system” a harmónia, a melódia és a mozgás párhuzamos váltásaira épülve szervezi belső (unisono) struktúráját. Kísérő trióját megkettőzve (gitárok, basszusgitárok, dobok) Coleman követhető témák, azonosítható motívumok nélküli, a temperált skála hangi és a klasszikus funkciórend harmóniai-metrikai kötöttségeitől függetlenedett játékával ugyancsak próbára tette közönsége befogadóképességét. Ha disszonáns, végeláthatatlan szólók, találhatnak érintkezési felületet a „szép” esztétikai minőségével, akkor Coleman gyönyörűen szaxofonozott; csiszoltabban bár, de hasonló modorban, mint negyedszázada, stílusteremtő korszakában. Sokkoló, mechanikusan döngölő ritmusú zenéje egészében viszont kétségessé tette, hogy a dinamikai árnyalatok nélküli, elidegenítő disszonancia elérheti-e szándékolt hatását tagolt formák hiányában.

VÉLETLEN VAGY TUDATOS EGYBEESÉS volt-e, mindenesetre a fesztivál vendégei között hallhattuk a free jazz másik korszakalkotó személyiségét, Cecil Taylort is. A zongorista ezúttal két kontinens muzsikusait egyesítette tizenkét tagú zenekarában, az elismerés gesztusával megajándékozva az amerikai mellé felnövő európai jazzt. Az érzelmek, indulatok extázisig fokozódó kiáramlásának szabad teret nyitó, hatalmas csúcsokban összpontosuló, kollektív improvizációkra épülő előadásmód a hatvanas évek közepe óta alkalmazott formája a free jazznek. Sikere nagymértékben múlik a pillanatnyi diszpozíción, a közös hullámhossz megtalálásán, Taylor elsöprő dinamizmusa, hihetetlen intenzitással viharzó kromatikus hangfürtjei maximális részvételre ösztönözték partnereit is; a zenekar összjátékának totalitása lenyűgöző dimenziókat tárt fel a hallgatók előtt, még ha egy idő után fárasztóan hatott is a csillapítatlan fehérizzás. Ezzel együtt Taylor meggyőzően bizonyította e még ma is avantgárdnak tartott előadási gyakorlat életerejét és érvényességét.

EGÉSZEN MÁSFAJTA zenei eszmény jegyében hívta életre „A gyökerektől a forrásig” elnevezésű zenekarát a mai jazz mindinkább spiritus rectorává váló trombitás, Lester Bowie. Három kitűnő énekes szólistával blues-, gospel- és folkdallamokat szólaltatott meg mély átéléssel és remek hangsúlyozó képességgel. Közbevetőleg kemény free betétekkel érzékeltette a ma progresszív muzsikusainak viszonyát a jazz hagyományaihoz, alkotó továbbfejlesztésének lehetőségeihez. Mérnöki pontossággal kiszámított hatásmechanizmussal vonta bűvkörébe a hálásan engedelmeskedő közönséget, példaként arra, hogy a jazzben elsősorban az előadásmód az, ami művészi tartalmakkal képes megtölteni a zenei vázakat.

S ehhez az igazi impulzusok, a mérvadó hozzájárulások - hiába lett napjainkra világméretekben elterjedt zene a jazz - mint láttuk, még ma is túlnyomórészt az óceán másik pártjáról érkeznek.

(Magyar Nemzet, 1984)