Helyi eseménnyé szürkült a Debreceni Jazznapok XXIV.
Van-e még ünnepe a jazznek Magyarországon? Ha van is, a valaha első számú hazai eseménynek számító Debreceni Jazznapok biztosan nem nevezhető annak. Költői fantázia szükségeltetne ahhoz, hogy fiesztának minősítsünk egy olyan fesztivált, amelynek fő programja mindössze pár tucat érdeklődőt vonz. Hol vannak ma már a sportcsarnok többezres közönsége előtt lezajlott forró hangulatú koncertek, örömszertartások, muzsikusok és nézők inspiratív egymásra találásai? Hol a felszabadító atmoszféra, a fiatalság dinamizmusa, a rendkívüliség érzése?
A hangulatot sokan, a hetvenes-nyolcvanas évek azt kiváltó irányított hiánygazdálkodását azonban kevesen kívánják ma vissza Magyarországon. Állapotaink átmenetiek ebben is: az a valami végérvényesen elmúlt, ám a ma érvényes még nem született meg helyette. Tényszerűen kell megállapítanunk, hogy a műfaj kedvelőit annak idején az ország minden részéből, sőt külföldről is vonzó debreceni jazznapok mára helyi eseménnyé szürkült. Pedig a rendezők, a Kölcsey Művelődési Központ és a Magyar Rádió, változatlanok. Csak a képlet többi alkotóeleme módosult alapvetően az elmúlt években.
Mit kínált a kétnapos program az érdeklődőknek? Három debreceni, egy szegedi, négy budapesti és egy külföldi együttest, jó tizenöt óra muzsikát. Jó muzsikát? Azt is. Például négy zongoristát a „Szakcsi generation" összeállítás részeként. Az újromantikus stílussal nemzetközi névre szert tett Szakcsi Lakatos Béla két fián, Bélán és Róberten kívül magával hozta a fiatal nemzedék legtehetségesebbikét, Oláh Kálmánt és a ma már nyugat-európai sztárnak számító Lakatos Antal szaxofonost. Fegyelem, összpontosítás, koncepciózus megközelítés, egyéni hangok keresése: öröm volt látni, hogy a magyar jazzélet rendkívül erős vonulatát képező roma muzsikusokat immár nem az öncélú virtuozitás, a technikai képességek mutogatása vezeti. Az adottságok persze eltérőek, de ha az elkötelezettség tartós, nagy zene születhet az erőfeszítésekből.
Pleszkán Frigyes zongorista hasonlóképpen fegyelmezett alkat. Az egykori csodagyerek felnőtté érett, a hagyományos jazzt átölelő zenei világa nem sokat bővült, stílusa viszont csiszolódott, tökéletesedett az idő során. Mestere a hangszernek. Más műfajban, a dixieland világában egyéni ízeivel, pontos összjátékával és jó ritmusával hódította meg a közönséget a Joe Murányi amerikai klarinétossal fellépő budapesti Hot Jazz Band.
A legendás amerikai muzsikusokat felvonultató Golden Man of Jazz visszalépését követően az utolsó pillanatban beugró francia Didier Lockwood hegedűs alkalmi együttessel érkezett Debrecenbe. Lockwood a hangszer virtuóza, világklasszis, zenei irányultsága azonban meglehetősen eklektikus. A jazz-rock fúziótól a francia klasszikus feldolgozáson és keleties folkadaptáción át az elektronikus hangeffektusok megszólaltatásáig ívelő programot az ő invenciózus, erőteljes hegedűjátéka fogta egységbe, amihez az összeszokottság illúzióját keltve illeszkedett fiatalokból álló együttese. Egy meghatározó egyéniség, munka közben.
A jazznapok szabadtéri helyszínein az Eurosalsa zenekar a nevében jelzett könnyed, dallamos összeállítással szórakoztatta a publikumot, a debreceni No Sugar Jam, a Classical Jazz Trió és a Debreceni Dixieland Band pedig a helyi tehetséggondozás jegyében színesítette a programot. A jövőre következő huszonötödik, ilyeténképpen tehát nevezetesnek ígérkező jazznapok előtt csak remélhetjük, hogy a műsor utolsó együttese, a Molnár Dixieland Band fellépését elmosó hatalmas nyári felhőszakadás nem szimbolikus előrejelzés volt, s a negyed századot lezáró fesztivál egyben a kezdetét jelzi majd valami újnak, a jazz másodvirágzásának a Hortobágy mellékén.
(Magyar Nemzet, 1995)