Rögtönzés és zenepedagógia

Új utak a zenetanításban

Nemrégiben különös bemutató színhelye volt a budapesti Fészek Művészklub. A Zeneművészek Szakszervezete Pedagógus Szakosztályának jazztagozata találkozót szervezett, amelynek keretében az ország 14 zenei intézményéből érkezett növendékek, együttesek adtak képet a jazz és az improvizáció iránti fogékonyságukról. A harmadszor megrendezett bemutató kapcsán beszélgettünk a zeneoktatásban meghonosodó új formákról, módszerekről Gonda Jánossal, a tagozat s egyúttal a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola jazztanszakának vezetőjével.

• Mi indokolta a bemutató megszervezését?

A Zenepedagógus Szakosztály néhány éve megalakult jazztagozatának ma már mintegy 70 tanár tagja van. A jazztanszakok bemutatóját harmadszor rendeztük meg azzal a céllal, hogy legyen évente egy nap, amikor az iskolák, tanszakok képviselői, tanárok és növendékek összejönnek, elbeszélgetnek egymással, és meghallgatják, mi folyik másutt. Azt mondhatnám: a kibontakozó magyar jazzoktatás egynapos ünnepei ezek a bemutatók. Miután sokféle úton haladó, újfajta képzésről van szó, a bemutató szórakoztatóan változatos volt. Megjelent a találkozón például egy félig-meddig professzionális, főképp klasszikus műveket éneklő miskolci kórus, amely ezúttal remek vokális jazz-hangszereléseket adott elő. Voltak olyanok, akik klasszikus zenei tanulmányokat folytatnak valamelyik zeneiskolában, de eljöttek ide, hogy improvizációs készségüket, tehetségüket bizonyítsák. Azután szerepeltek zeneiskolai improvizációs műhelyek is; ezek – véleményem szerint – a magyar zenepedagógia progresszív törekvéseit képviselő, nagy jelentőségű kezdeményezések. E fakultatív műhelyekben a klasszikus képzést kiegészítő improvizációs készségfejlesztéssel foglalkoznak, nyitott, játékos formában. A rögtönzésgyakorlatokban persze a jazz is szerves helyet kap. A bemutatón ezt a fajta kreatív műhelymunkát a komlói Erkel Ferenc Zeneiskola improvizációs csoportja kitűnően demonstrálta.

• A bemutató tehát figyelemreméltó állomása volt annak a hetvenes évtized közepén elkezdődött folyamatnak, amely újfajta módszereket hozott a zeneoktatásba. Felfogható ez alternatív kísérletként az uralkodó, hagyományos komoly zenei képzéssel szemben?

Olyan szempontból az improvizációs műhely és a többi progresszív törekvés feltétlenül alternatíva, hogy az állami zeneoktatásban korábban kizárólag klasszikus zenével, klasszikus és modern művek előadásának oktatásával foglalkoztak. Csakhogy azt látjuk, hogy ha a tudományos zeneoktatás nyitottabbá válik, akkor a progresszív törekvések szinte automatikusan beszüremlenek a zeneiskola falai közé. Vonatkozik ez a rögtönzésre épp úgy, mint sok egyébre, ami a komplex zenei nevelés körébe tartozik, vagy akár az egyre inkább előtérbe kerülő olyan törekvésekre, amelyek bizonyos közös elemek kiragadásával, asszociációs módszerekkel párhuzamosan kívánják a különböző művészeteket a gyermekkel megismertetni.

Egyébként, ha gyerekekről van szó, nem vagyok híve semmilyen merev zenei képzésnek, amiben sok a kötöttség. A kisebb-nagyobb mértékben minden gyerekben meglévő adottságokat, képességeket – ilyen a fantázia, a spontaneitás, a logika, az érzékeny reagálási készség – nem elnyomni kellene, hanem kibontakoztatni. „Rögtönözne minden épkézláb gyermek, ha hagynák” – mondta Kodály, méghozzá 1929-ben. Persze nem vitatom az interpretációs művészet jelentőségét, sem a leírt művek stílusos előadását célzó tanítás fontosságát Egyes egyedül a kizárólagossággal van bajom. A gyerekekben rendkívül erős a játékos, kreatív hajlam. Szeretik maguk kialakítani a dolgokat. Egy homokvár építéséhez hasonló öröm számukra, ha zenét formálhatnak. Fantasztikus pedagógiai és személyiségfejlesztő hatása van annak, ha megnyitjuk ezeket a lehetőségeket. Tények bizonyítják, hogy azok, akik logikusan felépített, szervezett improvizációs munkával és az ezt kiegészítő kompozícíós gyakorlatokkal foglalkoznak, jobban, értelmesebben, szuggesztívebben játsszák a klasszikus műveket is. A nemzetközi zenepedagógiában a kreativitás, az improvizáció, a nyitott zeneoktatás manapság állandóan napirenden van, az egyik legdivatosabb téma. Ez tulajdonképpen stratégiailag erősíti a jazz pozícióját.

• A folyamat elkezdődött, ennek számtalan jele van, ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy évszázados szokásokon, beidegződéseken, szemléletmódon nehéz egyik napról a másikra gyökeresen változtatni.

Ez így van. Azonban ha egy nemzetközi zenepedagógiai bemutatót kell tartani, akkor nemigen lehet mással előállni, mint ezekkel a progresszív törekvésekkel. Legyen az akár a váci zeneiskola Durkó Zsolt Ludus Stellaris című darabjának improvizációs lehetőségeket nyújtó előadása, akár Apagyi Mária, Dimény Judit, Forrai Katalin, Szabó Helga vagy Tusa Erzsébet bemutatója. Az is tény, hogy minél inkább haladunk felfelé a zenepedagógia hierarchiájában, úgy válik egyre zártabbá és akadémikusábbá az oktatás. Úgy látszik, ahol a professzionális képzés, a művész- és tanári pálya egzisztenciális vonatkozásai kerülnek előtérbe, ott kísérletezésről, nyitott műhelyekről, különböző zenei világok közötti kapcsolatokról alig esik szó.

• Már csak azért is, mert mint említette, a művészetek fejlődésében erősödnek az integratív vonások. Különböző művészeti ágak, sőt, tudományágak képviselői keresik egymás kapcsolatát, és sokan élnek komplex kifejezési eszközökkel. Szinte természetellenes, hogy nálunk mindez csak az „avantgárd” keretei között juthat érvényre.

Hogy a komplex módszerekben a zene oldaláról milyen lehetőségek rejlenek, azt ez a jazziskolai seregszemle fényesen megmutatta. S ha már a Fészek Klubnál tartunk: ugyanabban a teremben a bemutató előtt két héttel muzsikusfórumot rendeztek a „Komoly zene – könnyűzene – értékes zene” témakörben: Laczó Zoltán, Maróthy János, Presser Gábor, Sebő Ferenc, Strém Kálmán, Újalussy József és jómagam vitatkoztunk arról, mennyire káros a művészeti életben a műfaji arisztokratizmusból fakadó izoláció és bezárkózás. Jellemző, hogy a fórum résztvevői, szinte kivétel nélkül klasszikus zenepedagógusok, rendkívüli érdeklődéssel nézték-hallgatták, sőt, helyenként megismételtették a rögtönzés gyakran polárisán ellentétes világait demonstráló videobemutatómat. Egyszerűen azért, mert bizonyos előadásmódokkal, improvizációs technikákkal eleddig nem találkoztak. Nem akarom túlbecsülni az efféle találkozók jelentőségét, de hozzájárulhatnak a szemlélet formálódásához, bizonyos előítéletek csökkenéséhez. Ne feledjük: ebben a században a zeneművészet katasztrofálisan szétzilálódott, elsősorban azért, mert a „művészi" és a „használati" zene között mélységes szakadék keletkezett. Ennek okait itt ne firtassuk, ez túl messzire vezetne. Annyi bizonyos, hogy ez korábban sohasem volt így; tarthatatlan ez a helyzet, aminek a zene mindkét szférája csak kárát látja. Ezért tartom oly fontosnak és üdvözlendőnek az említett pedagógiai kísérleteket, a muzsikusfórumhoz hasonló vitákat a „szembenálló felek” között, is legfőképpen pedig azokat a művészeti törekvéseket, amelyek a szakadékot ugyan nem tudják megszüntetni, de legalábbis mérsékelik azt.

• A magyar jazzoktatás legmagasabb szintű Intézménye, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola 1965-ben létesített jazztanszaka. Vajon a tanszak több mint két évtizedes munkája miképpen befolyásolta az általános jazzműveltséget és a műfaj iránti érdeklődést?

A jazz ma már komoly zenei körökben is összehasonlíthatatlanul ismertebb és elfogadottabb, mint annak idején. Amióta megindult az alsó fokú jazzoktatás, a tanszak egyfajta egzisztenciális hátteret is kapott, hiszen a végzett növendékeknek mintegy a fele nemcsak játszik, koncertezik, hanem tanít is. Nagy baj viszont, hogy a gazdasági helyzet romlása miatt egyre csökkennek a fellépési lehetőségek. Nem a reprezentatív jazzkoncertekre gondolok: a sportcsarnokokban általában nem magyar muzsikusok játszanak. Az egyetemi klubokban, különösen pedig a vidéki művelődési házakban azonban már-már vészjósló a helyzet. Emiatt a tanszakon, ahol a magyar jazzművészet szinte teljes utánpótlása nevelődik, sokkal rosszabb a légkör, mint korábban. Amikor a hetvenes években tisztázódott, hogy a tanszak feladata nemcsak a művész-, hanem a tanárképzés is, kiderült, hogy ez a képzési forma nincs a helyén. Szakközépiskolai keretek között ugyanis 18 év feletti, érettségizett fiatalok művész- és tanárképzése különböző nehézségekbe ütközik. Miközben tehát a tanszak végzett tanárai révén gerjesztette, indukálta az alsó fokú jazzoktatás létrejöttét, a saját problémájával nem tudott megbirkózni.

• A piramisnak egyelőre csak a „majdnem” csúcsa van meg, az alja most van épülőben, a közepe meg hiányzik – hogy képletesen érzékeltessük a többlépcsős jazzoktatás jelenlegi helyzetét. Milyen esélyei lehetnek akkor a rendszer kialakulásának?

Az alsó fok automatikusan épül ki; van tanterv, gyarapszik a tanárok száma – bár a főváros-központúság miatt kevés a vidéki jazzpedagógus. A középfokon több a – sokszor bürokratikus – akadály. Budapesten a mi tanszakunk előkészítőjeként bizonyos mértékig a postások Erkel Ferenc Zeneiskolája tölti be ezt a funkciót. A Bartók Szakközépiskola jazztanszaka pedig óhatatlanul a felsőfok irányába halad, mert, mint mondottam, tanárokat, koncertképes muzsikusokat kell adnia az országnak, ezt a hivatást pedig semmilyen más intézmény nem teljesíti. Érdekesen ellentmondásos fejlemény, hogy miközben a jazzmuzsikusok szereplési lehetőségei erősen csökkennek, a pálya egzisztenciálisan egyre nehezebbé válik. Annyian jelentkeznek a jazztanszakokra, mint soha korábban, s meglepő mértékben szaporodnak a nyári improvizációs műhelyek, szemináriumok, jazztáborok és az azokon résztvevők száma. Ez mindenképpen annak a jele, hogy fokozódik a műfaj népszerűsége és általában növekszik az érdeklődés a zeneoktatás alternatív formái és módszerei iránt.

(Magyar Nemzet, 1987)