Ünneplő nagyérdemű
Nehezen honosodott meg Budapesten a tavaszi fesztivál, de mára egyértelmű: nemcsak a külföldi turisták nyernek rendezvényeivel. A hangversenyek, színházi előadások, kiállítások közönségének jelentős része magyar, akik az idegenforgalmi propaganda jóvoltából olyan művészi élményekhez juthatnak, amire a csendes hétköznapokon alig nyílik lehetőségük. Világhírességek nevétől (is) visszhangzik ebben a tíz napban a magyar főváros, s aki kellően élelmes (mondjuk, hátizsákkal fölszerelve este beáll a jegypénztár elé), elérheti vágyai netovábbját, személyesen találkozhat azokkal, akiknek művészetét addig csak filmekről, lemezekről, reprodukciókból ismerhette. Nem csoda, ha az, akit végül is vállon vereget a szerencse, kitüntetett helyzetűnek érzi magát a széksorokban. Így volt ez azon a két jazzkoncerten is, amelyen Keith Jarrett, a legnépszerűbb zongorista és Dizzy Gillespie, a jazztörténet élő klasszikusa lépett a Zeneakadémia dobogójára. A patinás terem megélt már egykét eksztatikus ünneplést, de ennyi érdeklődő aligha tolongott falai között, mint ezeken a hangversenyeken. Nem az aranyláncait csörgető úri középosztály, hanem túlnyomórészt hosszú hajú, "non-konformista" jazz-közönség töltötte meg a sorokat – éppen ezért volt meghökkentő az, ami történt. Hogy mi történt? Nem más, mint hogy a látszólag a zene szeretetétől áthatott tömeg ugyanúgy viselkedett, mint az a jól szituált, a kultúrát megvásárló sznob publikum, amelynek magatartását amúgy olyannyira megveti.
A zene, az előadók teljesítménye ezen a két estén másodlagos lett: a közönség tombolt, véresre verte a tenyerét, önfeledten éltette a művészeket, és legalább három ráadást kicsikart. Pedig Jarrett meglehetősen visszafogottan játszott, és Gillespie jó néhányszor melléfújt trombitáján. Mindez nem számított, nem az elmélyülés, a befelé figyelés volt a fontos, hanem a részvétel: a sztár imádata, a szertartás (amiben a közönség is benne foglaltatik) áhitatos ünneplése. Az esemény emelkedett piedesztálra, nem az alkotás; az arcokon a talán vissza nem térő alkalom révülete derengett.
Aki már nem először hallotta Jarrett játékát, az eleinte csodálkozva figyelhette ezt az örömünnepet. De aztán rá kellett jönnie, hogy nincs semmi rendkívüli a közönség reakciójában. Mert természetfölötti értéke lesz ott egy-egy művészi produkciónak, ahol a kultúra építkezése nem szerves, ahol hiánygazdálkodás határozza meg a szellemi javak forgalmazását (is). Valójában az a természetes, hogy ilyen alkalmakkor természetellenesen viselkedik a közönség. Ha Keith Jarrett akkor és annyiszor jönne Magyarországra, ahányszor egy koncertrendező szerv meghívja, akkor a publikum szabadon dönthetne arról, hogy meghallgatja-e. Így azonban a néző kiszolgáltatott a (valutakeretek által meghatározott) kulturális kínálatnak.
Hiába: a vasfüggöny felgördült, de ez még nem elég ahhoz, hogy estéről estére be is népesüljön a színpad.
(ÚTON, 1989)