Ünneplő nagyérdemű

 

Nehezen honosodott meg Budapes­ten a tavaszi fesztivál, de mára egyértelmű: nemcsak a kül­földi tu­risták nyernek rendezvényeivel. A hangversenyek, színházi előadá­sok, kiállítások kö­zönségének je­lentős része magyar, akik az ide­genforgalmi propaganda jóvoltából olyan mű­vészi élményekhez juthat­nak, amire a csendes hétköznapo­kon alig nyílik lehetőségük. Világ­hírességek nevétől (is) visszhangzik ebben a tíz napban a magyar fővá­ros, s aki kellően élel­mes (mondjuk, hátizsákkal fölszerelve este beáll a jegypénztár elé), elérheti vágyai ne­to­vább­ját, személyesen találkozhat azokkal, akiknek művészetét addig csak filmekről, leme­zekről, repro­dukciókból ismerhette. Nem csoda, ha az, akit végül is vállon vereget a sze­ren­cse, kitün­tetett helyzetűnek érzi magát a széksorokban. Így volt ez azon a két jazzkoncerten is, amelyen Keith Jarrett, a legnép­szerűbb zongorista és Dizzy Gillespie, a jazztörténet élő klasszikusa lépett a Zeneakadémia dobogójára. A patinás terem megélt már egy­két eksztatikus ünneplést, de ennyi érdeklődő aligha tolongott falai között, mint ezeken a hangver­senyeken. Nem az aranyláncait csörgető úri középosztály, hanem túlnyomórészt hosszú hajú, "non-konformista" jazz-közönség töltötte meg a sorokat – éppen ezért volt meghökkentő az, ami történt. Hogy mi történt? Nem más, mint hogy a látszólag a zene szeretetétől átha­tott tömeg ugyanúgy visel­ke­dett, mint az a jól szituált, a kultúrát megvásárló sznob publikum, amelynek magatartását amúgy oly­annyira megveti.

A zene, az előadók teljesítménye ezen a két estén másodlagos lett: a közönség tombolt, véresre verte a tenyerét, önfeledten éltette a művé­szeket, és legalább három ráadást kicsikart. Pedig Jarrett meglehető­sen visszafogottan játszott, és Gillespie jó néhányszor melléfújt trom­bitáján. Mindez nem számított, nem az elmélyülés, a befelé figyelés volt a fontos, hanem a részvétel: a sztár imádata, a szertartás (amiben a közönség is benne foglaltatik) áhitatos ünneplése. Az esemény emel­kedett piedesztálra, nem az alko­tás; az arcokon a talán vissza nem térő alkalom révülete derengett.

Aki már nem először hallotta Jar­rett játékát, az eleinte csodálkozva figyelhette ezt az örömünnepet. De aztán rá kellett jönnie, hogy nincs semmi rendkívüli a közönség reak­ció­jában. Mert természetfölötti értéke lesz ott egy-egy művészi pro­dukciónak, ahol a kultúra építkezé­se nem szerves, ahol hiánygazdál­kodás határozza meg a szellemi ja­vak forgalmazását (is). Valójában az a természetes, hogy ilyen alkal­makkor természetellenesen visel­kedik a közönség. Ha Keith Jarrett akkor és annyiszor jönne Magyar­országra, ahányszor egy koncert­rendező szerv meghívja, akkor a publikum szabadon dönthetne ar­ról, hogy meghallgatja-e. Így azon­ban a néző kiszolgáltatott a (valuta­keretek által meghatározott) kultu­rális kínálatnak.

Hiába: a vasfüggöny felgördült, de ez még nem elég ahhoz, hogy esté­ről estére be is népesüljön a szín­pad.

(ÚTON, 1989)