Trianon és a jazz

A két fogalom összekapcsolása első látásra bizarrnak tűnik, de a békediktátum az amerikai eredetű zene magyarországi térfoglalását és fejlődését is alapvetően befolyásolta.

Amikor a jazzként ismertté vált zene formálódni kezdett az Újvilágban, Magyarország az Osztrák-Magyar Monarchia része volt. Amikor a jazz terjedni kezdett Közép-Európában, Magyarország az első világháborúban legyőzött, megcsonkított ország volt, amely elveszítette területe kétharmadát, köztük a Kárpát-medence olyan fontos szellemi központjait, mint Pozsony, Kassa, Ungvár, Munkács, Kolozsvár, Marosvásárhely, Temesvár, Szabadka.

Az etnikailag színes, kulturálisan élénk régiók elcsatolása megnövelte a főváros jelentőségét. A század első felében Budapest a gazdasági, társadalmi és kulturális megújulás első számú letéteményese lett. Ez a helyzet hátrányosan érintette a vidéket, de a népsűrűség miatt termékeny talaja lett olyan városi művészeti formáknak, mint a jazz, amelynek magyarországi története évtizedeken át erre a néhány négyzetkilométerre összpontosult. Nem véletlenül: a jazz olyan előadási gyakorlat, amely improvizatív jellege miatt a muzsikusok interakciójára épül, és a partnerek együttállása nagymértékben a mennyiségi tényezőktől függ.

Az ország területéhez (1920-ban 93 000 négyzetkilométer, nyolcmillió lakos) képest Budapest viszonylagosan nagy várossá nőtte ki magát a XX. században (1920-ban számolt 1,2 milliónyi lakosság). Az 1867–1914 közötti rohamos fejlődés és több százezer zsidó beáramlása helyszínekben és programokban bővelkedő európai metropolisszá tette Budapestet. A zenei élet különösen gazdag és színes volt: tánctermek, vendéglők, mulatók és lokálok a legkülönfélébb hallgatni valókat kínálták esténként.

Mindezt megalapozta a zeneoktatás fejlődése. Az 1875-ben alapított Liszt Ferenc Zeneakadémia hamarosan nemzetközileg elismert intézménnyé nőtte ki magát. A magas szintű klasszikus zenei képzés az egész zenei életre jótékony hatást gyakorolt. A végzettek közül többen a szórakoztatóiparban helyezkedtek el, éjszakánként a foxtrott, a one step, a charleston, a tangó, a sanzonok és az operettek dallamait játszották. A zenész foglalkozás nagy megbecsülésnek örvendett, a jól képzett magyarok iránt kereslet mutatkozott nemcsak Európában, hanem távolabbi kontinenseken is. Egyénileg vagy zenekarokkal gyakran szerepeltek külföldön, elegáns szállodákban léptek fel, ahol különféle muzsikusokkal játszottak. Első kézből ismerkedtek meg az új zenei stílusokkal és irányzatokkal, az amerikaiak pedig bevezették őket a jazz világába.

Jazz és tánczene filmeken

Az első világháborút követő évek az Európát meghódító, szokatlan hangokkal való ismerkedés jegyében teltek. A magyar muzsikusok többsége az új zene hatása alá került, az éttermekben szórakoztató zenét játszó cigányzenekarok is affinitást mutattak iránta. A Magyar Rádió 1925-ben kezdte meg adását, és jazzműsorokat is gyakran közvetített. A ’30-as években a hangosfilmek jelentősen növelték e zene népszerűségét, a magyar filmesek a közkedvelt magyar nóták és operettdalok mellett jazzes tánczenét is használni kezdtek a mozgóképekhez. Akkortájt még nem működtek hanglemezstúdiók Budapesten, a felvételeket külföldön, leginkább Koppenhágában és Berlinben készítették. Idővel helyi cégek is, mint a Radius, a Radiola, az Odeon, a Durium/Pátria kezdtek ilyen lemezeket forgalmazni.

Az 1920-as évek végén egyre több, a jazz kiejtésmódja és a szvingritmus iránt fogékony, sokoldalú hangszeres és zenekar muzsikált, amelyek műsora táncdalokból állt némi jazzes beütéssel.

Az 1930–’40-es években készült felvételek kidolgozott hangszereléseikkel, összeszokott előadásmódjukkal és inkább dallamvariációnak, mintsem igazi improvizációnak tekinthető rövid szólóikkal már szorosabb kapcsolatot mutattak a jazz-zenével.

A tiltástól a tűrésig

A II. világháborút követő rövid időszak előrevetítette az 1948-as kommunista hatalomátvételt. A Magyarországot 1944 márciusában megszálló náci Németország – más országokhoz hasonlóan – betiltotta a jazzt. Felfüggesztették az amerikai filmek vetítését és a lemezek behozatalát. A két hónapig tartó ostromban Budapest hatalmas pusztítást szenvedett, de az újjáépítés hamarosan megkezdődött. A bombázástól megkímélt helyek megnyíltak, a Magyar Rádió újra sugározni kezdte a jazzt, és életre kapott a hanglemez-kereskedelem. Duke Ellington, Count Basie, Glenn Miller, Benny Goodman és más vezető amerikai zenekarok felvételei nemcsak import, hanem hazai préselés révén is elérhetővé váltak. Ez a néhány év a jazz „aranykora” volt Magyarországon, jóllehet szórványos törekvéseket leszámítva a modern stílusok még nem jelentek meg a háború sújtotta térségben.

A kommunista rezsim 1949-től gyökeres változást hozott, gyakorlatilag tiltó listára tette a jazzt. A „haldokló imperializmus” termékének bélyegezték, ami épp olyan veszélyes a kommunista esztétikára és ideológiára, mint a Coca-Cola. Nem önálló művészi formának, nem előadási stílusnak, hanem a régi rendszer idegen szórakoztatási gyakorlatának tartották, amit a néphatalom megszilárdítását szolgáló új, „népi eredetű”, pentaton dallamokkal, slágerekkel és a szocializmus dicsőségét zengő dalokkal kell helyettesíteni.

A magyar kultúra szerkezete 1948–’49-ben nagymértékben centralizálódott a szocialista elveket megvalósító intézményhálózattal. Minden magánvállalkozásban működő helyet, beleértve a revüket és a kabarékat, államosítottak 1949 és 1953 között, ami közvetlen felügyeletet tett lehetővé. A hatalom még a tánczenéből is igyekezett kigyomlálni a jazzes elemeket. Az előadni kívánt új szerzeményeket az arra hivatott könnyűzenei bizottság elé kellett beterjeszteni engedélyezésre. A Magyar Rádió 1952-ben felfüggesztette a jazz sugárzását, jazzt csak néhány kivételezett, elsősorban külföldiek által látogatott helyen lehetett játszani. Hallgatása, főleg értelmiségiek és diákok körében, a kultúrát egységesítő rendszer félig illegális, passzív elutasításának kifejeződése lett.

A tájékozódás elsődleges forrása – az újvidéki rádió műsorain kívül – az Amerika Hangja éjszakai jazzórája volt a legendássá vált Willis Conover szerkesztésében. A muzsikusok és a jazzkedvelők tiszta forrásként fordultak a rövidhullámú adáshoz, gyakran magnóra vették, onnan írták le a számok akkordmeneteit.

Az alagút fényei

A jazz hivatalos megítélésében az ’50-es évek vége hozott fordulatot. Zenetudósok és szociológusok körében viták kezdődtek a jazz eredetéről, ismérveiről és társadalmi státuszáról. Pernye András zenetörténész megállapította, hogy „a jazz a rögtönzött afro-amerikai népzene (a blues) és az európai kompozíciós zene ötvözete”. A Szovjetunió kulturális politikájában 1961-ben bekövetkezett fordulat hatására a magyar kommunista párt is változtatott a politikáján.

Egy 1962-ben keletkezett pártdokumentum sürgette a modern tánczene és a jazz megszabadítását a „dekadens”, „kozmopolita” és „kapitalista” minősítésektől.

A Kertész Kornél jazz-zongorista és zenésztársai által készített javaslatot felkarolva a dokumentum szorgalmazta hivatalos képzés indítását a blues, a jazz, a latin-amerikai és az afro-kubai zenék elmélete, története és gyakorlata iránt érdeklődő muzsikusok és fiatalok részére.

A Kommunista Ifjúsági Szövetség égisze alatt 1962-ben nyílt meg az első jazzklub Budapesti Ifjúsági Jazzklub néven. A lépés új fejezetet nyitott a műfaj magyarországi történetében. Először fordult elő, hogy önálló művészi formának tekintették, hivatalosan is nyilvánosságot kapott, és bevonult a koncerttermekbe. A Dáliaként ismertté vált klub a célra kijelölt eszpresszótól kapta közhasználatú nevét. Az 1962 októbere és 1964 áprilisa között heti rendszerességgel működő intézmény muzsikusok, rajongók, művészek, fiatal értelmiségiek százainak vált törzshelyévé. Előadásoknak, vitáknak, koncerteknek, kötetlen zenéléseknek adott helyet, és hírlevelet is kibocsátott.

A Dália jazzklub hírlevele

Az évtized további, mérföldkőnek számító eseményekkel nyitott újabb tereket a jazz előtt. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) által 1962-ben indított, tíz éven át tartó Modern Jazz Antológia című sorozata a magyar muzsikusok javának nyújtott bemutatkozási lehetőséget. Ezzel együtt a jazz nem állt a kiadó politikájának előterében; voltak évek, amikor egy-egy lemez került csak forgalomba. Ez a gyakorlat hátrányos helyzetbe hozta azokat a muzsikusokat, akik soha nem jutottak felvételhez.

Az időszak harmadik fordulópontja a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola jazztanszakának megalapítása volt 1965-ben. A Gonda János kezdeményezésére és vezetésével európai viszonylatban is az elsők között létrejött intézmény kulcsszerepet töltött be az idővel három szintűvé vált, utóbb egyetemi rangra emelkedett jazzoktatás alapjainak lefektetésében, a muzsikusok folyamatos képzésében, ezáltal a jazz hazai fejlődésében.

A megélénkülő jazzélet jeleként az évtized közepén Budapest rövid életű nemzetközi fesztiváloknak is helyet adott. A műfaj növekvő népszerűségét olyan esemény mutatta, mint Louis Armstrong Népstadion-beli fellépése 1965-ben, amely a trombitás pályáján is kiemelkedően sok érdeklődőt, 85 ezer nézőt vonzott. A fővárosiak az amerikai jazz további legendás muzsikusaival ismerkedhettek meg az 1968-ban indult, 18 alkalomból álló, a Magyar Rádió által az amerikai kormány támogatásával szervezett koncertsorozaton.

A jazz első magyarországi évtizedei egyértelműen a főváros dominanciájának jegyében teltek. Lényeges változás az 1970/80-as években a vidéki városokban kibontakozó klubmozgalom és fesztiválhálózat révén következett be.

A vidék hangja

A Tömegkommunikációs Kutatóközpont 1980-ban végzett felmérése az országban 52 klubot számlált, ebből 19 működött a fővárosban. Ezek nem a nyugati értelemben vett vendéglátóhelyek voltak, ötven százalékuk ifjúsági, közösségi és kulturális központokban működött, egyötödüknek felsőoktatási intézmények adtak helyet. A foglalkozások többsége előadásokból és lemezbemutatókból állt, a klubok hetven-kilencven százalékában alkalmanként színesítették koncertekkel a programot.

A spontán módon szerveződő klubhálózat létrejötte és ’80-as évekbeli tetőződése a kulturális intézményrendszer egyedülálló jelensége volt. A központosított kultúrpolitikával ellentétben többségüket nem művelődési szakemberek, hanem jazzkedvelő civilek kezdeményezték és vezették. A jazz iránti elkötelezettség az idő tájt különc kedvtelésnek, a klubtagság szubkulturális tevékenységnek minősült, ami esetenként a látens ellenállás formáját öltötte. Ezeken a kétheti, havi rendszerességű esteken a jazz szabad szelleme uralkodott, ami hozzájárult a rendszer fellazulásához.

Miközben az ország kulturális életét a központosítás és a pártirányítás tartotta béklyóban, a jazz iránti érdeklődés az előadók és a közönség találkozásának új formáit hozta létre. A ’70-es évek Nyugat-Európában a jóléti állam ellen fellépő, társadalmi elégedetlenséget kifejező alternatív mozgalmak kifáradásának időszakát hozták el. A konszolidáció Magyarországon a gazdasági reformok (1968) kudarcában és az egypárti rendszer kiigazításához fűződő illúziók csődjében nyilvánult meg. A homogén ideológia szorításában élő fiatalok megváltást és kiutat kerestek a mindennapok kisszerű valóságából. A nagyszabású, kötetlen rendezvények, mint az amerikai és nyugat-európai sztárokat felvonultató jazzfesztiválok, ezerszámra vonzottak olyanokat, akik a hivatalostól különböző közösségi élményekre vágytak. A hiánygazdaság által meghatározott élethelyzetben a nonkonformizmus, a spontaneitás és a szabadság jazzhez tapadó mítosza különösen hívogatónak bizonyult, és a ’70-es, ’80-as években olyanok körében is kedveltté tette a létezés oldott formáit, akik rendes körülmények között más zenékhez folyamodtak volna.

A Debrecenben, Miskolcon, Szegeden, Nagykanizsán, Székesfehérváron helyi kulturális intézmények bevonásával rendezett fesztiválokat a Magyar Rádió kezdeményezte, támogatta és sugározta. A programok összeállításának és lebonyolításának felelőse a jazzműsorok teljhatalmú szerkesztője volt, aki, mint tudni lehetett, pártmegbízatásként látta el ezt a feladatot. Az önkényes és gyakran koncepciótlan műsorválasztás ellenére a fesztiválok emlékezetes élményként maradtak meg azok emlékezetében, akik olykor több száz kilométert utaztak, hogy jelen lehessenek.

Az 1970-es évek elejétől az 1990-es évek közepéig tartó, a főváros kulturális kínálatát tudatosan kikerülő seregszemléket azért a vidéki városokba telepítette a Rádió, mert azokban kiemelt rendezvényként megkülönböztetett figyelemben és támogatásban részesültek. Voltak olyanok, mint a debreceni jazznapok, amelyek neves amerikai és európai muzsikusok felvonultatásával nemzetközi rangú találkozókká váltak, és a környező országokból, de még a Nyugattól hermetikusan elzárt NDK-ból is vonzottak érdeklődőket. Az ünnepi alkalmakon a külföldi és az országos ismertségű hazai muzsikusokon kívül helyi tehetségek is pódiumhoz jutottak, ami ösztönzően hatott a vidéki jazzélet fejlődésére.

Oppozíció és integráció

A ’70-es és a ’80-as évek fordulóján a „kommunista tábor legvidámabb barakkjának” létezése örökkévalónak tűnt. A magasabb életszínvonalra vágyó muzsikusok többsége alkalmazkodott a szabályokhoz. Megélhetésük jelentős mértékben az állami és helyi intézmények által kínált lehetőségektől függött, ami esetenként kioldotta a függetlenség szellemét a zenéből. Mivel a politikai tiltótáblákat ekkorra már bevonták, a jazzt szívesen látták a kulturális központokban és az egyetemeken. Az évtized fordulója a magyar jazz történetének felfelé ívelő szakasza, amikor a a muzsikusok körében hangsúlyosan fogalmazódott meg a jazz kulturális integrációjának és művészetként való elismertetésének igénye.

Az időszak meglepő, ugyanakkor törvényszerű fejleménye az avantgárd növekvő népszerűsége. A kreatív improvizatív zene pártolása kettős tagadást fejezett ki az értelmiségiek részéről: a fősodratú, mainstream jazz elutasításával párhuzamosan a rendszerrel szembeni kritikus alapállást is megtestesített. A sajátosan magyar hangzás igényével fellépő Szabados György zongoraművész nevével fémjelzett vonulat komoly hadállásokat épített ki a budapesti Kassák klubban és a Marx Károly nevét viselő közgazdasági egyetem jazzklubjában.

A központosított irányítási gyakorlat ellenében búvópatakként törtek felszínre olyan alternatív kezdeményezések, mint a győri ifjúsági házban 1982–83-ban rendezett, nyolc koncertből álló sorozat, amelyen először léptek magyar színpadra a kísérleti amerikai jazz úttörő képviselői. Az olykor hajnalba nyúló esteket – éket verve a Magyar Rádió rendezési monopóliumába – helyi jazzbarátok szervezték. Ezek a koncertek az 1991-ben szintén Győrött alapított, élvonalbeli amerikai, európai és magyar improvizáló művészeket felvonultató, szabad szellemű Mediawave nemzetközi vizuális művészeti fesztivál előfutárai voltak. Hasonló indíttatással ugyanez a kör jelentette meg a kortárs improvizatív zene hiánypótló információs forrását, a Jazz Stúdium periodika 18 kötetét, amely 1979-ben majd 1982–1990 között kézi másológépekkel sokszorosítva, esetenként kazettamelléklettel, hol törvényes úton, hol szamizdatként jutott el az érdeklődőkhöz.

A szabadság útvesztői

A rendszerváltozás 1990-ben új pályára állította a magyar jazzt is. A határok átjárhatóvá válásával, a világútlevél bevezetésével, a globalizálódó kommunikációval végleg lezárult az a kor, amely karanténba zárta a „szabadság zenéjét”. A folyamatnak azonban árnyoldalai is voltak: a piacgazdaságba történő átmenet megszorító intézkedései a kultúrára fordítható költségvetés radikális csökkenését eredményezték. Az enyhülő kontroll alatt élő, a rendszer legitimitását igazoló művészetpártolás előnyeit élvező művészek hirtelen egzisztenciális veszélyhelyzetben találták magukat. Szembesülniük kellett azzal is, hogy a nyitással erodálódott a jazz különleges státusa: belesimult a hozzáférhető, fogyasztható, figyelemért versengő populáris zenék sorába.

A lemezkiadásban az alapvető változás 1988-ban az állami hanglemezvállalat monopóliumának megszűnésével kezdődött. Az első független kiadó, a Pannonton egy évvel korábban egy pécsi kulturális központ keretein belül jött létre. A nevét Szabados lemezének címéből kölcsönző Adyton kiadót a közgazdasági egyetem jazzklubjának szervezői és győri jazzbarátok közösen alapították. Az időszak kezdetén – olykor magánkiadásban – évente harminc-negyven CD jelent meg, ami nagy előrelépést mutatott a korábbi évekhez képest, ám a muzsikusoknak hamarosan szembesülniük kellett a reklám és a terjesztés problémájával, pontosabban annak hiányával.

A magánkezdeményezésként induló jazzklubokat a jazzközösség a felpezsdülő zenei élet hírnökeiként üdvözölte, ám a befektetések megtérüléséhez fűződő remények rövid életűnek bizonyultak. A működtetők hamarosan szembesültek azzal a felismeréssel, hogy a jazz rétegzene, szűk a felvevőpiaca, emiatt veszteséges vállalkozásaik felszámolására kényszerültek. Csapásként érte a zenészeket az évtized közepén a Magyar Rádió koncert- és fesztiválszervező tevékenységének beszüntetése is.

A létbizonytalanság ellenére a ’90-es évek atmoszférája felszabadítóan hatott a magyar jazzéletre, ami a stílusok és irányzatok sokféleségében jelentkezett. Megnőtt a szándék az önálló hangzás és eredeti elképzelések kialakítására, ami iránt külföldön is kereslet mutatkozott. A fiatal közönség érdeklődése azonban más irányba fordult. A gyors gazdasági fejlődésbe és az életszínvonal emelkedésébe vetett kezdeti reményeket a visszaesés és a kiábrándulás váltotta fel.

Az évtized végén a menekülés, a kikapcsolódás és a szórakozás vált uralkodó magatartásformává, ami nem kedvezett az igényes, kreatív zenéknek.

A szakmai összefogás szükségessége és az országos képviselet kívánalma fejeződött ki a Magyar Jazz Szövetség megalakulásában 1990-ben. A non-profit társadalmi szervezethez hivatásos és amatőr muzsikusok, szakemberek és jazzkedvelők egyaránt csatlakoztak. Az egyesület az elmúlt három évtizedben megszilárdította helyét a magyar kulturális életben, és folyamatosan bővítette tevékenységét. A Nemzeti Kulturális Alap hathatós támogatásával koncerteket, műhelyfoglalkozásokat, továbbképzéseket, versenyeket rendez, és életműdíjakkal ismeri el a kiemelkedő szakemberek munkásságát. Tehetséggondozó, ismeretterjesztő, oktató programjai a Kárpát-medence magyar lakta területeire is kiterjednek, ily módon visszaállítva azt a nemzetrészek közötti (jazz)kapcsolati hálót, amelyet Trianon száz évvel ezelőtt szétszakított.

Oláh Dezső és Horváth 'Plútó' József

Az új évezred a képzés színvonalának emelkedésével, a szakkönyvek számának gyarapodásával, magazinok és online portálok indulásával, tudományos publikációkkal köszöntött be. A táguló szellemi környezetnek szerepe volt abban, hogy a jazz a magyar kultúra szerves részévé vált, és előadóművészei, zeneszerzői, hangszerelői magas állami kitüntetésekben részesülnek.

A jazzként megismert zene magyarországi történetének második évszázadába jelentős eredmények birtokában, megannyi tehetséges, felkészült muzsikus reménykeltő ambícióival lépett be.

(Magyar Nemzet, 2020)