Earnie Watts: The Long Road Home

Amilyen lassan indult Emie Watts pályája, olyan robbanásszerűen teljesedett ki a kilenc­venes években. A publicitást illetően ehhez tagadhatatlanul hozzájárult a Charlie Haden ve­zette Quartet West együttesben nyújtott emlékezetes játéka, de utóbbi szólólemezei egyér­tel­műen bizonyítják, hogy méltán lett napjaink ünnepelt szaxofonosa. Watts az a fajta muzsikus, aki nem éri be egyetlen idiómával, hanem ide-oda cikázik a pop, a rock, a soul és a jazz vá­gányain úgy, hogy azért mindig visszatalál a fővonalra. Az 1993-as Reaching Up és az 1995-ös Unity című, a modem mainstream irányzatba illeszkedő albumain már téveszthetetlenül önálló hangján szólalt meg, és itt a legújabb opus, amely kettős meglepetéssel szolgál: erő­teljesen blues-orientáltságú, és a ritmusszekcióban mellőzi a dobot.

A kilenc szerzemény hagyományokhoz kötődő, romantikus beállítottságú előadót állít elénk. A tempók többnyire közepesek vagy lassúak, a hangvétel visszafogott, a figyelem a bensőséges kamarajátékra irányul. Nincs egy fölösleges hang, minden megnyilatkozás precíz ütemezéssel nyeri el formáját. A modem világ olykor elviselhetetlen zaja, lüktetése helyett nyugalom és harmónia árad a barázdákból. Még az olyan, amúgy disszonáns darabok is kel­lemességbe oldódó interpretációban szólalnak meg, mint Mingus Good Bye Pork Pie Hat-je vagy a Parker előtt tisztelgő Bird’s Idea. E két név idézésével és a Miles Davis All Blues című számára utaló River of Light című kompozíciójával egyébként a modem jazz úttörőihez fűződő viszonyát kívánja érzékeltetni a szaxofonos.

Wattsnak jó ízlése van, ez megóvja attól, hogy játékának nyilvánvaló tudatossága mester­kéltségbe csapjon át. Hangszerének minden fekvésben és tempóállásban magabiztos ura, hangzása telt, férfiasan lágy, gyakran panaszosan jajduló.

Partnerei a lemez koncepciójának megfelelően elsősorban lírai énjüket adják az össz­játékhoz. Kenny Barron kifinomult zongorajátéka az artisztikumot fokozza, méltóságteljesen pengeti hangszerét a példakép John Coltrane egykori bőgőse, Reggie Workman, a gitáros Mark Whitfield pedig nem csak a témák unisono megszólaltatásában, hanem a jól felépített improvizációkban is jeleskedik. Minden nagyon szép, minden nagyon jó ezen a mintaszerűen megkomponált lemezen, csak egy valami hiányzik: az a nyughatatlan kereső hajlam, ami a jazz legnagyobbjait új és új tartományok bejárására ösztönözte. Érnie Watts beéri a létező világgal és azzal, hogy a hallgató is otthon érezze magát benne.

****

(Gramofon, 1996/4)