A technika és az ördög

Itt ülök gyűjteményem romjai fölött, nem az új kor hajnalán, hanem javában benne, jazzkedvelőként, akinek egy életen át tartó szenvedélyét felülírta, mondhatni annulálta a technika fejlődése.

Willis Conover jazzadásait az 1950-es években sokan recsegő rádiókon hallgatták, s ha tehették, magnóra vették. Eredeti forrásból kincseket gyűjtögettek, abból tanultak, tájékozódtak. Hol vannak ma már azok a szalagok? Hol a magnók?

Aztán a bakelitek (maradjunk ennél). Budapesten még csak csurrantak-cseppentek, külkereskedők és diplomaták hozták be az országba, magánlakásokon hallgatták, majd a körúti antikváriumban horribilis összegekért árusították. A ’70-es években a hátrányosabb helyzetűek és a vidékiek útja az NDK és a csehszlovák kultúra boltjába vezetett, ahonnan hiánypótló Amiga és Supraphon licencfelvételekkel távozhattunk. Na és a lengyel hídfőállás, ahonnan a Polish Jazz sorozat hősként tisztelt muzsikusainak lemezeit és a Jazz Forum aktuális példányát vittük haza boldogan.

Majd beköszöntött a kazettás magnó korszaka. Kevés megtakarított pénzünkön miénk lett az állami üzletekben rajtaütésszerűen feltűnt japán Pioneer CT 506 (ma is ezt használom), amivel átmásoltuk, és a végtelenségig hallgattuk barátaink lemezeit. Kevés a magas hang, de ki törődött vele! Most, a vírusjárvány bénító hónapjaiban digitalizálni kezdtem kazettáimat. Évek óta nem nyúltam hozzájuk. Jó néhány nem állta ki az idő próbáját, nyávog a szalag, fájó, de kukában a helye. Emlékszem, milyen izgalommal fedeztem fel, kölcsönöztem ki, másoltam át sok tucat CD-t (és borítót) londoni könyvtárakból a ’90-es évek elején. Azóta sok minden megvan bakeliten és CD-n. Hiába volt?

És a vieokazetták. Műsorosak, és azok, amelyekre a televíziók adásait rögzítettük vagy mások felvételeit átmásoltuk.Már nem csak hallgattunk, hanem néztünk is. Számozott rendben, gondosan listázva sorakoznak a polcokon, három lejátszó évek óta várja, hogy újra használatba kerüljenek. Mellettük a DVD-k, kisebb számban, amelyeket a még tökéletesebb kepet adó, ám de megfizethetetlen blue ray lemezek váltottak fel. Ingyen vagy csekély havi előfizetésért mind kényelmesen elérhető a világhálón.   

Jött a CD a ’80-as évek közepén. Forradalmi újítás. Minden más alapokra helyeződött: a formátum, a kiadási gyakorlat. Zsebben vihettük magunkkal a zenéket. A kiadók nem haboztak, azonnal lecsaptak a lehetőségre: a polcokról soha nem látott felvételek kerültek elő, a teljesség igényével fellépő kiadványok jelentek meg a boltokban, amelyek, mint a hirdetések sugallták, egyetlen gyűjtő állományából sem hiányozhatnak. Sok-sok trükk: korábbi bakelitek anyaga egy-egy alternatív felvétellel kiegészítve, javított változatban került piacra, hogy birtokolni kelljen. Így történt, hogy sokan megkettőzték bakelitállományukat, vagy, a kor szavának engedelmeskedve, CD-re cserélték gyűjteményüket. Talán ma is bánják.

Ám idővel hangjukat hallatták a hifisták. Hogy a CD csak egy műanyag korong, a kísérőfüzeten minden kisebb, alig olvasható, különben sem úgy szól, mint a bakelit. Hangzása hideg és fémes, ellentétben annak meleg és puha megszólalásával, még ha recsegett is. Hiába, győzött a praktikum: a CD egy órányi anyagot képes tárolni, nem kell húsz percenként fordítgatni, óvni, mint a bakelitet, és egyébként is, a modern kor eszköze.

(Ne felejtsük: a ’90-es években felbukkant a minidisc is. Magyar neve nem született, a kiváló tömörítésű fejlesztés zsákutcának bizonyult. Másodkézből ma is forgalomban vannak asztali és hordozható készülékek, használt és új lemezek. Adattárolásra kiválóan alkalmazhatók.)

Folytatódott a miniatürizálás, a digitális technika gyufásdoboz méretű MP3 lejátszókban tette lehetővé a zenehallgatást. Diadalmaskodott a mennyiség: kellő tömörítéssel több száz felvétel is elfért a parányi készülékeken. Ám idővel a minőség hívei sem hagyták magukat: olyan lejátszók készültek, amelyekről nagy felbontásban, szuper hangminőségben szól a zene.

És itt vagyunk az új évezredben, a streaming korában. Ami végképp kiütötte a CD-t a nyeregből. Magyar megfelelője ennek a szónak sem akad, ám annál többen élnek vele. Nincs szükség többé fizikai hordozókra, minden a világhálón zajlik, és a mobiltelefonban egyesül: beszélgetés, adat, zene. Ez a file-ok világa, élőben vagy letöltve, zenék milliárdja vált hozzáférhetővé, csak egy fülhallgató szükségeltetik hozzá. Hanghűség? Kit érdekel? Teljesítmények? Életművek? Ki foglalkozik vele?

Az ember igyekszik, mi mást tehet, hogy lépést tartson a korral. Beadtam a derekam, összevontam a készülékeket, és olyan mobiltelefonra tettem szert, amelyről hi-fi minőségben hallgathatok zenéket. Mi több, előfizettem az egyik megosztóra is. Havi kevés pénzért jó minőségben hallgathatok több ezer lemezt, pótolandó a hiányokat. Na, és az újdonságok: nem kell többé hanghordozókat vásárolnom. Itt megálltam. Szembe jött velem a kérdés: jó ez nekem? Valóban ezt akarom? Ami szól, nem az enyém, ha felmondom az előfizetést, megszűnik a szolgáltatás. Mi lesz a gyűjteményemmel? Kell-e még, hogy a zene fizikai hordozókon a tulajdonomban, a birtokomban legyen?

Itt van Miles Davis. Millió lemezváltozat és kiadás. Sok dollárért Amerikában megvásároltam a Columbia kiadó exkluzív, dobozos sorozatát: Gil Evans, az első, majd a második kvartett, a Jack Johnson, a Bitches Brew és társaik. Grammy-díjas borítók, tartalmas kísérőfüzetek. Vagy Coltrane fém- és műbőrkötésű, kihajtható, The Classic Quartet című soklemezes albuma. Gyönyörűségek. Forgatom, babusgatom, időnként meghallgatom őket. Pár éve a lemezkiadás csúcsteljesítményeként mutattam fel egyetemi hallgatóknak; nem voltak meghatódva tőle.

Lehet, hogy ezek az albumok rajta vannak-e a megosztón. Utóbb fapados változatban is megjelentek. Mindegy. Soha nem első kiadásokat, hanem zenéket gyűjtöttem. Ülök a szobámban, előttem és mögöttem lemez-, kazetta-, minidisc- és CD-gyűjteményem. Életem része. Mindenkori kevés pénzem jó hányadát rájuk költöttem, mint oly sokan, a jazz szerelmesei. Nem beszélve az időről és a szenvedély energiahányadosáról. Nos, mi végre? Gyermekeim, unokáim nem hallgatnak jazzt; ha valamit, akkor a mobiltelefonjukon.

Mint újabban olvasható, a streamingelés a zenehallgatási szokásokkal együtt a zene előállításának gyakorlatát is átalakítja. Már nem kellenek kiadók, az interneten mindenkiből lehet sztár. A naponta új termékekkel bővülő piac elnyeli azokat az előadókat, akik egy- másfél évenként jelentkeznek új lemezekkel. A figyelem ébren tartása érdekében a popzene ügyeletes kedvencei gyakoribb, akár havi megjelenésekre álltak át. Egy-egy dallal. Már nálunk is akad erre példa a Harcsa Veronika-Gyémánt Bálint duó kezdeményezésében.

És a jazzlemezek? A negyven perces bakelitek vagy a hatvan-hetven perces CD-k egységként, megkomponált művészi alkotásként értelmezhetők. Vége? Lehetséges tartalmukat hetenkénti bontásban csöpögtetni a világhálón?

Nem tudjuk, mit hoz a múlt.

A mutatók szerint lassan, de visszatérőben van a bakelit. Kemény anyagon, jobb minőségben, nagyrészt múltba tekintő, tehetős fiatalok kedvteléseként. Úgy legyen. Ha már előtérbe kerül a hangzás minősége, előbb-utóbb a zene sem lesz másodlagos szempont. Ami kedvezhet a jazznek.

Van remény?

(magyarjazz.hu, 2021)

https://magyarjazz.hu/sorozatok/erinto/820-a-technika-es-az-ordog