Egyén, stílus, mérce (Gonda János emlékezete)

Halála alkalmából sokan, sokféleképpen emlékeztek Gonda Jánosra, a magyar jazztörténet meghatározó személyiségére. A pályatársak, tanítványok és tisztelők többnyire pedagógiai, szervezői és közéleti tevékenységét méltatták. Kevés szó esett a jazz nyilvánosságának megteremtésében játszott szerepéről, szerkesztői munkájáról. Mivel én elsősorban ennek révén kapcsolódtam hozzá, portréját néhány, ezt megvilágító vonással kívánom kiegészíteni.  

1999: Gonda János, Matisz László, Turi Gábor A jazz ideje című könyv bemutatóján

Debrecenben élő, a jazz iránt érdeklődő újságíróként Gonda János volt az, akihez kezdetben szak­mailag kapcsolódtam. Kívülről érkező, vidéki toll­for­gatóként vett párt­fogásába. Az 1970-es években több interjút készítettem vele, majd a '80-as években rendszeres szerzője lettem az egyetlen szakmai orgánumnak, a Jazz című periodikának, amelynek ő volt a létrehozója és a szerkesztője. Többször kifejtette, azt méltányolta írásaimban, hogy a jazzt tágabb művészeti összefüggésekben szemléltem. Vélhetően a Varsóban kiadott Jazz Forum­ című magazinhoz is ő ajánlott be magyarországi tudósítónak. A ’90-es évek közepén általa kaptam megbízást az angol John Fordham: Jazz című képes könyvének fordítására (amely a kiadó, az Officina Nova megszűnése miatt félbe maradt). Elvállalta A jazz ideje című könyvem lektorálását, és 1999-ben közreműködött a bemutatóján. Akkor készült egyetlen közös képünk.

Amikor 1990-ben megalakult a Magyar Jazz Szövetség, őt elnökévé, engem alelnökévé választottak. Hosszú időn át voltam elnökségi tag, ilyen formában is alkalom nyílott az együttműködésre. Az ülések után gyakran ő vitt el kocsijával a Nyugati pályaudvarhoz. Mivel sokáig nem volt a lakásomon telefon, a találkozók között levélben tartottuk a kapcsolatot. Viszonyunk közvetlen, felebaráti volt; a köztünk lévő két évtized ellenére tegeződtünk, bár nem volt kitárulkozó típus. Jártam pazar kilátású budai lakásán is; emlékszem, a buszmegállóhoz kísérve arra buzdított, hogy a jazzfertőzöttség enyhítésére hallgassak szimfonikus zenét.

Véleményét mindig kertelés nélkül elmondta; a száraz tényszerűség néha bizony kellemetlenül érintette az embert. A legszigorúbb kritikát 1986-ban, a tatabányai nyári jazztábor meglátogatása után kaptam tőle. Akkortájt jelent meg beszámolóm a Debreceni Jazznapokról a Magyar Nemzetben (itt olvasható: http://turigabor.hu/node/437), leginkább ez váltotta ki indulatos reakcióját. Levelének fontosabb részleteit az iránta érzett tisztelet és a köszönet jegyében most azért tartom fontosnak nyilvánosságra hozni, mert kiolvasható belőle egyénisége, szakmai felfogása és erkölcsi alapállása – amihez képest másodlagos, hogy sorai engem hogyan érintettek.

„Kedves Gábor, már a táborban való fanyalgásod a két billentyűs produkció után is élénk méltatlankodást keltett, a Magyar Nemzetbeli cikkel pedig kifejezetten felháborodást keltettél. Miközben hasábokon át magasztalod Drescht, és a magyar jazz megváltását a kelet-európai avantgarde vonaltól (Binder, Dresch stb .) várod, a debreceni fesztiválon szerepelt teljes magyar gárda produkcióját egy felsoroló mondatban intézed el. A téma lassan lerágott csonttá válik, de a kritikusi magatartás kártékonyságáról nem lehet hallgatni. Minden, ami az avantgarde vonalon jó, értékes, eredeti, kreatív, számomra becsülendő. Szabados ISCM-i közös koncertünkön elhangzott második darabja élmény volt, máig él bennem. Akkor írtam róla tízoldalas elemzést a Mozgó Világban, amikor a kutyának se kellett, és alig szerepelt (vagyis a hetvenes évek közepén).

A magyar jazzt nem a misztifikált kelet-európai avantgarde fogja megváltani, hanem a jól felkészült, szakmájukat, hivatásukat komolyan felfogó muzsikusok, tartozzanak ilyen vagy olyan irányzathoz. A tábor záróhangversenyén Bori Viktor az ausztrál szaxofonosnővel, a kelet-német bőgőssel és Jeszenszkyvel olyan zenét csinált, hog y az emberek szinte sírva borultak egymás nyakába, órákig szorongattuk Viktor kezét – pedig ez a zene teljes egészében main stream volt, sőt némi funkys beütéssel. Jarrett azért olyan nagy művész, mert a hagyományos jazz talaján alkot valami teljesen újat és káprázatosat.

A Szakcsi-Jasper-féle szintetizátor-zongora duó volt olyan nagyszerű és kreatív a maga nemében, mint sok minden a másik oldalon. De itt még volt egy plusz is, amire szerintem a kritikusnak kutya kötelessége lenne felhívni a figyelmet: fantasztikus hallás kell egy teljesen ad hoc ilyenfajta lereagálásához, ilyen folyékonyan, ilyen kreatívan és ilyen virtuózan muzsikálni egy olyan szituációban, ahol jóformán nem lehet tudni, hogy mi lesz a következő pillanatban. Jasper teljesen el volt ragadtatva, mondván, nem is tudjuk, milyen zseni él közöttünk.

Művészi magatartásokat stílusokhoz kötni ostobaság. Figyeld meg, van a magyar jazzben egy réteg, amelyik nagyon jól megtanulta a szakmát, és Hegyeshalmon túl is konvertibilis (Kőszegi, Tomsits Berkes, Vukán, Pege, Lakatos Tóni stb.), amelyik érték, csak most éppen nincs kurzusuk, nem divatosak. A kritikusnak éppen ilyenkor kellene az értékekre felhívni a figyelmet, nem pedig úszni a divatárral, még ha az ideológia glóriát fon is egyesek feje fölé.

Ami pedig az elhivatottságot illeti. Vukán vagy Berkes legalább olyan elhivatott muzsikus, mint Dresch, emellett jóval többet tudnak nála, és jóval többet tettek ezért a zenéért. Érdemtelen dolog egy felsorolással elintézni őket. Binder saját növendékem volt, örülök, büszke vagyok rá, érzem benne az elhivatottságot. De nem vagyok hajlandó beállni a fanatikus klikkezők sorába. Számomra Gárdonyi, Süle (akiben nagyok sok hagyományőrző, organikus vonás van, különösen zenekari munkájában), Bori legalább akkora tehetség, legalább olyan érték, ebből következően legalább olyan fontos számomra, pontosabban: fontosabbak, mert nem játszanak olyan divatos zenét.

Saját etikám azt követeli, hogy szigorúan válasszam el saját előadóművészi érzékenységemet lapszerkesztői magatartásomtól. Tehát: fütyülök rá, hogy megemlítettél-e, vagy mit írtál a debreceni kritikádban rólam. (Ezt a luxust már megengedhetem magamnak.) Korábban is leközöltem, ha valaki negatívumot írt velem kapcsolatban. Ez a ti dolgotok, amihez nekem semmi közöm és semmi beleszólásom nincs.  

De az ilyenfajta debreceni recenziók ellen van és lesz is kifogásom. ellenvetésem. Tehát megkérlek, a szövetségi lapnak a fesztiválról egy kiegyensúlyozottabb, tárgyilagosabb, a main stream(ebb) produkciókkal is foglalkozó recenziót szíveskedjél írni (itt olvasható: http://turigabor.hu/node/438). A lap általános koncepciója is az, hogy nem kötelezi el magát az egyik klikk (tábor, stílusirányzat) mellett, de mutasson fel minden értéket, ami a magyar jazzművészetben fellehető.

Bízom intelligenciádban, egyrészt, hogy megérted a fentieket, másrészt abban a vonatkozásban, hogy kapcsolatunk alapja az őszinteség, amit természetesen tőled is elvárok.

Üdvözöl,

János”

Igen, tagadhatatlanul volt időszak az életemben, amikor a kísérletező hajlamot, az eredetiséget tartottam mércének a hazai jazzprodukciók megítélésében. Utólagos önvizsgálatot tartva el kell ismernem: Gonda János kemény szavainak volt igazsága. Tanultam belőle.

(magyarjazz.hu, 2021)

https://magyarjazz.hu/sorozatok/erinto/937-egyen-stilus-merce