A Panta Rhei nem áll meg
Mindenképpen elismerés illeti a Kölcsey Ferenc Művelődési Központot azért, hogy a színháztermet többnyire nélkülöző időszakban is fellépési lehetőséget igyekszik biztosítani a debreceni popzenekaroknak. Ezeknek a koncerteknek jelentőséget ad a reprezentatív terem, s így a közönség és a zenekarok egyaránt érzik, hogy a szokásosnál fontosabb erőbemutató és -felmérő eseményekről van szó.
Debrecen ma öt olyan popzenekart mondhat magáénak, amelyek országos díjakat és elismerést vívtak ki maguknak. Közülük kettő mutatkozott be hétfőn este a színházteremben. Elsőként az N. Dimenzió lépett a színre. A győri országos verseny első helyezett együttese meglepetést keltett összeállításával, hiszen a két billentyűs mellett három fúvóst is felvonultatott. A gazdag hangszerpark szép reményekre jogosított, s a szándék nemessége majd’ csaknem feledteti az összkép hiányosságait, nevezetesen, hogy hangszerelésben az N. Dimenzió végül is nem tudott élni a felcsillantott lehetőségekkel. Pedig, ha sikerül ezen a nyomon tovább haladniuk, akkor a mostaninál jóval összetettebb, izgalmasabb zenét produkálhatnak. A tehetség máris érződik játékukban, de a számok még kissé kiforratlanok, s nem is mindig sajátos karakterűek. Gondosabb rostálással, az ötletek csoportosításával, a hangszeres részek arányának növelésével találkozhat az N. Dimenziónak a színvonalasabb popzene elérésére irányulótörekvése a megvalósítással. Az együttes játékából Tóth József (ének-zongora) és Halász Sándor (gitár) emelkedett ki.
Nagy várakozás előzte mega szünet után bemutatkozó, új felállású Panta Rheit. A Debrecenben igen népszerű zenekar kilenc hónapig készülődött erre az alkalomra, s mint ahogyan várható volt, a korrábitól eltérő jellegűzenével jelentkezett. Bevezető szavaikból kiderült, hogy a Panta Rhei progresszív hagyományait igyekeznek ötvözni a hanglemezgyár kívánalmaival jobban egybeeső populárisabb elvárásokkal.
Akárhogy is, az eredményből ítélve a Panta Rheinek nincs oka szégyenkezni a fordulat miatt. Sőt. Az „új vér", az új tagok felfrissítették, egységesebb mederbe terelték az együttes zenei törekvéseit. Úgy is mondhatnánk, az új Panta Rhei kevesebbet markol, mint a régi, de azt jobban megfogja. A „hagyományok” folytatásának érzékeltetésére ugyan még eljátszották nyitányként a Peer Gyntöt, zárásként a Kardtáncot (bravúrosan!), de ami közben megszólalt, az már erősen különbözött a korábbi dzsessz-rock stílusjegyeitől. Nem volt már benne semmi dzsessz, rock is alig (ez nem minősítés, hanem ténymegállapítás); inkább progresszív popnak nevezhetnénk – ha már mindenáron el akarjuk nevezni – a hallottakat, amelynek gyökereit a kitűnő Yes együttes muzsikájának néhány vonásában (dallammenet, harmóniák) vélhetjük felfedezni. Ez a hasonlóság azonban távolról sem jelent másolást: a Panta Rhei – a diszkó és a funky mindent elöntő korában – rokonszenves elgondolással vállalja, hogy visszatér a popzene egyik legjellegzetesebb stílusához.
Egyszerűbb, de áttekinthetőbb, fiatalosabb lett ezzel zenéjük, s ami a fő, van benne szellem (a szövegekben is).Ugyan még akad csiszolni való rajta (a gitárosok például néha nem tudtak bekapcsolódni), de az egyéni és közvetlen hangnem (amiben nagy része van Laár András lendületes énekének) garancia lehet arra, hogy a Panta Rhei jó lóra nyergelt át. A pontatlanságok valószínűleg megszűnnek a fellépések során; egyénileg mindenki megállta a helyét, különösen Schmidt András dobos játéka volt meggyőző. Sok hárul Matolcsy Kálmán billentyűsre, akinek óvakodni kell, nehogy felszabadultsága fegyelmezetlenségbe csapjon át. A műsor egésze (a háttérvetítéssel, ködgéppel, lézerrel) már majdnem profi módon volt megszervezve, jelezve azt, hogy az együttes a látványt sem kívánja elhanyagolni.
A közönség tetszéssel fogadta a műsort: a Panta Rhei megérdemelt, nagy sikert aratott
(Hajdú-bihari Napló, 1980)