Engedmények a középszernek

Három poplemezről

A közelmúltban jelentek meg a Jó estét nyár, jó es­tét szerelem című darab da­lai, valamint az Apostol és a Corvina együttesek nagyle­mezei. Bár a képzeletbeli pa­lettán mindegyikük más színt képviselne, közös jellemző­jük, hogy a tisztes (vagy tisztességtelen) középszer tá­gas kate­góriájába utalhatók.

Jó estét, Presser

Fejes Endre Jó estét nyár, jó estét szerelem című darab­jához, melyet a Vígszínház mutatott be, Presser Gábor írt zenét. Eddigi színpadi munkái közül sajnos a leg­gyengébbet. Ami persze nem azt jelenti, hogy színvonalta­lan: Pressernek még erőtle­nebb szerzeményei is a mű­faj élvonalába tartoznak, mert eredeti tehetség keze nyomát viselik magukon. Az anyag színpadra ké­szült, s nyilvánvalóan más­ként érvényesül a színházi közegben. A műfaji megjelölésből – zenés dráma – ítél­ve a dalok nem betétként, hanem a játék szerves része­ként funkcionálnak az elő­adásban. A szövegösszefüg­gésekből és a drámai folya­matból kiragadva azonban kevés izgalmat tarto­gatnak A Kicsi görög kivételével ál­talában valamilyen borongós, fájdalmas érzést-hangulatot közvetítenek, különösebb stíluskarakter nélkül. Illetve: a pop és a kuplé jegyeit ele­gyítik leg­többször. A hangszerelés visszafo­gottsága, kamarajellege sem szolgál a lemez javára. Ke­ve­selljük a felvonultatott eszközöket: kétségtelenül re­mek hangszer a zongora, de egymagában nem képes min­dent megoldani. Ha viszonyí­tunk, s mondjuk a Hair nagy­ívű hangszerelésére, lenyűgö­ző kórusmunkájára gondo­lunk, az ellentét még kiáltóbbnak tűnik. A szereplők közül Kútvöl­gyi Erzsébet szenvedélyes előadásmódja érdemel emlí­tést.

Apostolok

Gyökeresen más zenei vi­lágba csöppenünk. ha az Apostol együttes első nagyle­mezét tesszük a korongra. Ezt csak úgy kerülhetjük el, ha zavartalanul hagyjuk pi­henni a többi album között, A magyar popzenei életben sajátos helyet foglal el az Apostol zenekar. Elég régen muzsikál ahhoz, hogy nevét megváltoztassa: régen nincs itt már szó semmiféle tanok­ról, semmiféle lelkesedésről, ahogyan azt nevük eredeti jelentése sugallaná. Ehelyett van egy világos képlet: nyolc zenész, akik hajdanában a beatnek neve­zett zenei irányzat csónak­ján eveztek be a nép­szerűség kellemes vizeire, s hamarosan rájöttek, hogy ebből meg is le­het élni, s nem akár­ho­gyan. Minél kelendőbb egy zenekar, annál több csurran a bőség­szaruból. Hogy ennek előfel­tétele az érzelgős, fülbemászó dallam és a banális szöveg? Rajtuk nem múlik, a közön­ségért mindent! Vezérlő csil­lagjuk, melyre nagy betűkkel az ÜZLET szó van festve, ki­tartóan mutatja nekik az utat a világ bonyolult szöve­vényeiben.

S lám sikerrel, most már nagylemezen terjeszthetik a kultúrát. Olyan összeállítás­sal rukkoltak ki, amellyel kapcsolatban a „közlendő”, „jelentéstartalom”, „önkifeje­zés”, „valósá­gos emberi érzé­sek” fogalmakat jobb, ha azonnal elfeledjük. Hamis, hazug világ képe bontako­zik ki ezekből a nótákból, né­melyikhez képest még Korda György is kemény rockéne­kesnek minősül. A szomorú az, hogy mind erre tényleges közönségigény van.

Az Apostol együttes muzsi­kája tulajdonképpen a beat prostitúciója. Az együttes tagjait egyáltalán nem menti, hogy saját zenéjük olyan messze áll tőlük, mint Makó Jeruzsálemtől. Valamennyien képzett, kitűnő muzsikusok, s ezt nem sikerült teljesen elleplezni a lemezen sem. Tudásuk lépten-nyomon fe­szegeti a rárakott béklyót, A tudathasadás persze magán­ügy.

Első lemezük egy fokkal jobb az alkoholnál. Nem öl, nem dönt nyomorba. Csak butít.

Nevük már: Valaki

Míg az előbbi két album szerzői, előadói színvonaluk alatt szerepeltek, addig a Corvina együttes harmadik albumán pontosan azt hozza, amire képes: a tisztes kö­zépszert. Paradoxon, hogy ezt érdemként kell elismer­nünk; hosszú évek alatt, fo­lyamatos fejlődéssel jutot­tak el erre a szintre. Pechükre ez idő alatt a mezőny is fejlődött, úgyhogy az ő he­lyük tíz év alatt nem sokat változott az egészen belül. A Corvina nem akar mást. mint szórakoztatni. Nincs ebben semmi bűn, kérdés, hogy kit mi szórakoztat. Fel­tehetőleg sokan lesznek, akik iól szórakoznak majd ezen a lemezen. S nem alaptalanul. Változatos számok, néhol igen színvonalas hangszere­lés, köz­érthető szöveg, sem­mi homály, semmi áttétel. A hétköznapiság emelkedik itt piedesztálra, s a hétköznapi tudat természetszerűleg örömmel veszi, ha könnyen magára ismerhet.

Igaz ugyan, hogy a viszony­lag korszerűnek érzett hang­vétel az éppen divatos stílu­sok utánérzése – de ezt leg­alább jól adják elő. Egyéb­ként is túlzás lenne minden­kitől eredetiséget elvárni. Örüljünk inkább annak, hogy szemben korábbi felvételeik­kel, itt már vannak egészen elviselhető melódiák, figye­lemreméltó zenei ötletek, ki­egyensúlyozott teljesítmé­nyek. Minél többször meg­hallgatjuk a Corvina leme­zét, annál inkább megszok­juk.

S kell-e ennél több?

(Hajdú-bihari Napló, 1978)