Keresztmetszet
A Panta Rhei együttes koncertjéről
A művelődési központ tavaszi dzsessz-rendezvénysorozatában április 15-én a Pódium teremben a debreceni Panta Rhei együttes lépett fel. Önálló műsorral régen állt a város közönsége elé az együttes. Mostani bemutatkozásuk mintegy keresztmetszetét adta eddigi pályafutásuknak. Számvetésnek és összegzésnek tekinthetjük műsorukat, amely egyúttal a továbblépés igényét is megfogalmazta.
A négytagú együttes 1975 nyarán Emerson-inspirációjú Bartók-feldolgozásokkal robbant be a magyar beatzenéi életbe. Vállalt programként olyan úton indultak el, amely jóformán hagyományok nélkül már kezdetben is nehezen járhatónak ígérkezett, és jóllehet zenéjük elfogadtatása érdekében azóta bizonyospályamódosításokra kényszerültek, érdemük, hogy ezt eredeti elképzeléseik és igényeik feladása nélkül valósították meg. A progresszív beatzenével induló Panta Rhei műsorán ma már egyaránt megtalálhatók klasszikuszenei feldolgozások, popnóták, dzsessz-rock szerzemények. Mindezt egységessé ötvözi sajátos stílusuk, amit az évek során egyre magasabb szinten képviselnek. Nem minden ponton és nem minden tekintetben meggyőző ez a zene, de hogy egyéni hangvételű, az vitathatatlan, s ez már önmagában olyan erény, amit kevés együttes mondhat magáénak. Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy klubokban, művelődési házakban, egyetemeken, az ország minden részében szívesen látják őket. Ezúttal sem történt másképp.
A koncert első részében úgy tűnt, jó napot fogott ki az együttes. Nagykedvvel és lendülettel mutattak be részleteket Emersonék Tarkusából, saját Bartók-feldolgozásaikból, popos darabjaikból; a King Crimson „XXI. századi skizofrén embere” pedig a műfaj legjobb pillanatait idézveritka „dögös” tolmácsolásban szólalt meg. Ekkor énekelte el dalait Ács Enikő gyönyörű hangon, kevesebb előadóikészséggel, mindenképpen üde színfoltot hozva a műsorba.
A második részt két dzsessz-rock szerzeménnyel kezdték – különösebb izgalom nélkül. A Panta Rhei – noha időnként kirándul erre a vidékre is – nem dzsesszegyüttes; tagjaiból a hangszeres képzettség ellenére hiányzik az ösztönös improvizációs készség, ami a kötetlen részeket feszültséggel tudná telíteni. Természetesen ennek ők is tudatában vannak, s ezt a két számot ízelítőként mutatták be.
Befejezésül következett Grieg Peer Gynt szvitjének feldolgozása, a Kossuth Egyetem 48 tagú kórusának közreműködésével. Ehhez fűződő előzetes várakozásainkban csatlakoznunk kellett. Egyes jól eltalált részektől eltekintve a közel húszperces, romantikus szvit egészében leveti a ráhúzott progresszív köntöst. Míg Bartók zaklatott, összetett, drámai töltésű, vagy éppen játékos darabjainak elektronikus hangzásvilágú újra fogalmazását adekvátnak tartjuk, addig a Peer Gynt feldolgozás eredményeként az eredeti mű lecsupaszított, elszegényített változatát kaptuk, amely nemcsak térben állt messze a skandináv hegyvidék vibráló színeitől, fátyolos harmóniájától, fjordleheletű tiszta csöndjétől” (Szabolcsi Bence). A szimfonikus zene és a progresszív beat nászának gyümölcse ezúttal olyan utódlett, aki keveset örökölt szülei jó tulajdonságaiból. Nemjött létre új minőség, amiből az következik, hogy a jövőben az ilyen házasság elkerülendő.
Hogy mégis nagy taps köszöntötte a koncert végén az együttest, az a már említett erényeknek tulajdonítható: Szalay Sándor remek szólóinak, Szalay András mozgékony basszusfutamainak, Béke Csaba erőteljes, pontos dobolásának és Matolcsi Kálmán sokoldalú billentyűsjátékának, aki – jóllehet ezúttal gyengébb teljesítményt nyújtott – az együttes meghatározó egyénisége.
A Panta Rhei a progresszív zenének azt a vonalát képviseli, amelynek vázát előre kidolgozott részek és motívumok adják, bizonyos helyeken lehetőséget biztosítva a szabad rögtönzéseknek. Ez nagyfokú hangszerestudást igényel. A Panta Rhei igen magas szinten műveli ezt a stílust, amely nem túl bonyolult ahhoz, hogy érthetetlenné váljon, de eléggé elvont ahhoz, hogy soha ne tehessen szert tömeges népszerűségre. Az ellentmondás feloldásán fáradozik az együttes rokonszenves következetességgel már három éve, azzal a tudattal, hogy önön elismertetésük egyet jelent az általuk képviselt irányzat elfogadtatásának úttörő feladatával. Ezen az estén, úgy láttuk, az ellenállás újabb bástyáit sikerült ledönteniük.
(Hajdú-bihari Napló, 1978)